Shock!

Egy darab négy számos demó után máris lemezszerződést kapott a texasi Losa, akik talán le akarják mosni azt a sztereotípiát államukról, hogy onnan csakis besztóndult stoner/doom csapatok származhatnak. Nagyrészt. 2002-ben alakultak, igyekeztek sokat koncertezni, így gyorsan némi hírnévre is szert tettek a környéken. 2003-ra ért meg a jelenlegi felállás, utána készült a demó, a többi már "történelem".

Mielőtt bárki is gyorsan bezárná a csapatot a jól hangzó metalcore skatulyába, ki kell ábrándítanom mindenkit: a Losa egyáltalán nem tipikus zenét játszik. Pont ezért tetszik. A hangzás már magáért beszél, illik a zene sokszínűségéhez, nem az az ormótlan súlyoskodó "izé".

Egy perces intro után az első dal máris hét percen keresztül ontja magából a hangulatokat: igaz van itt némi metalcore, de inkább nyomokban, van death metal is, meg az agyasabb, komplexebb bandák hatását kell itt keresni inkább, mint a Mastodon, a The Dillinger Escape Plan vagy netán a Meshuggah. Nem másolásról van szó, tényleg hatásról. A Losa a hangulatokról ír zenét, fog egy témát, ami köré szövi a riffeket, tört ütemeket, ordítást, ha kell dallamos éneket. Bár azt keveset, az első dal után csak a nyolcadikban hallhatunk ismét dallamokat, ami aztán skizo ordításba megy át. A riffek súlyosak, még a tört ütemek mellett is igyekeznek figyelni a fogósságra, hát még akkor, ha a dobos is csak a groove-ra figyel. Bár ilyen azért ritkábban fordul elő, ebből talán a második és az utolsó dalban kapunk igazi ízelítőt, jól is esik.

Nem érdemes kiragadni egy-egy dalt és úgy hallgatni, ez egy egységes folyam, amin végig kell úszni, árral küzdeni vagy sziklákkal, netán csendesen ringatózni, mikor mi jön. Disszonáns szólókat is megfigyelhetünk, Fredrik Thordendal szelleme ott kísért (na jó, ezt is csak az utolsó dalban figyeltem meg, nem jellemző a sok szólózás a zenére).

Találtam pár képet róluk - nem a honlapon, mert az jelenlegi állapotában elég szegényes információk terén -, feltehetően az énekesük úgy néz ki, mint John Lennon a hippikorszakában, érdekes... Néha nem értem, miért kell fiatal srácoknak tudatosan elrondítaniuk magukat ennyire. Amúgy elég sokszínűen próbál vokalizálni a srác, legalábbis az ordítások terén, és igazából ez az, ami nem annyira tetszett: hosszú távon marhára egyhangú és unalmas az egy hangon kántált artikulálatlan rikácsolás. Oké, hogy agresszív, de kis munkával sokkal többet tehetne hozzá a zenéhez.
Ennek ellenére összességében több, mint pozitív benyomást tett rám a zene, végre egy lemez, aminek igazi mélysége van végre, nem csak kapirgálja a felszínt. Remélem, hogy ki tudnak ugrani a metalcore skatulyából és megtalálják a közönségüket, érdekes színfoltja lehetnének a mostanában kicsit beszürkülni látszó súlyzenéknek.