Shock!

Nem kegyelmez új lemezével a lengyel Lost Soul, a mintegy 55 perces korongon csakúgy sorjáznak a 6-7 perces death monstrumok, sőt, az albumot egy majd' 10 perces szerzemény zárja. Az Immerse In Infinityhez tehát nem árt a technikás death metalnak minimum fanatikus szintű imádata, de a jó hírem az, hogy a lengyelek ezúttal igen nagyvonalúan hálálják meg az irányzat rajongóinak lojalitását.

Egyébként nem zöldfülűekkel van dolgunk, a csapat ugyanis 1991-ben alakult, mondhatni, a death metal legizgalmasabb időszakában, ám néhány demót leszámítva egészen az ezredfordulóig nem sikerült nagylemezzel előrukkolniuk, mely tény már valamiféle kult státust sejtet. Azóta viszont megállíthatatlanul zakatol a gépezet, az Immerse In Infinity pedig immáron a negyedik lemez az egyre terebélyesedő sorban. S ugyan az előző albumaikhoz nem volt szerencsém, de ez a tavalyi dobásuk bizony nemzetközileg is a legfelsőbb kategóriába tartozik, oda, ahol a Nile-hoz és Morbid Angelhez hasonló nagyságok tanyáznak.

A nyitó, mintegy 7 perces Revivalben a Vader tömény agresszivitása párosul a Morbid Angel agyasságával, de a friss death bandákra jellemző disszonáns gitárdíszítések is felbukkannak, igen sajátos összképet létrehozva. Nem adnak alább sem a nyaktörő tempóból, sem pedig a technikázásból a Personal Universe-ben sem, de azért tudják, mikor kell lassítani, ami sokat dob az anyag változatosságán is. Krzysztof Szalkowski dobosnak valószínűleg annyi karja van, ahány cintányért és dobot használ, igen aprólékosan kidolgozott játéka a lemez egyik nagy erőssége. S hogy bizonyítsa, nemcsak a 6 perces non-stop blastbeateket ismeri, az ...If The Dead Can Speak című szerzeményben egészen középtempóig lassul, de még ettől se jön zavarba. Emellett ez a dal az anyag egyik legdallamosabb refrénjével ellátott tétele, a gitáros és énekes Jacek Grecki tipikusan lengyeles (mély, öblös) hangja pedig eléggé meghatározó ahhoz, hogy hosszú távon se váljon unalmassá. A Dominik Prykiel bárdistával alkotott duójuk emellett olyan gyilkos témákkal és szólókkal látja el a lemez dalait, amelyekért cserébe a legtöbb death csapat talán még meg is keresztelkedne.

A lavinaszerűen alázúduló riffek az amerikai töménybandák krémjét idézik a Noxious-ban, ám a skizofrén leállások modernebb ízt kölcsönöznek a zenének, méghozzá úgy, hogy a hallgatónak a deathcore jelző egy pillanatig se fog eszébe jutni a Lost Soul kapcsán. A Breath Of Nibiru az album komor, doomos dala, ahol a nyers riffek szinte black metalosan kaotikus örvényléssel tombolnak, még érdekesebbé téve az amúgy sem unalmas albumot. A zárszóként elhangzó Simulation 10 perce pedig végleg meggyőz mindenkit afelől, hogy a Lost Soul nemcsak Lengyelországban számít kimagasló együttesnek.

Nem mondom, minden erénye ellenére az Immerse In Infinity felér egy bölénycsorda masszív rohamával, a lengyel srácok ugyanis a brutális death metal esszenciáját nyújtják át fogyasztásra, az emésztést viszont érdemes meggondoltan véghezvinni. A lemez hangzása is ennek megfelelően rendkívül sűrű és vastag, tovább növelendő az anyag brutalitását. Minden death metal hívőnek csak ajánlani tudom a Lost Soul negyedik alkotását, még a mai nagy dömpingben is ritka az ennyire igényes death mű. S az is biztos, hogy ha nem kerülöm el eddig ilyen szépen a lengyelek muzsikáját, akkor minden bizonnyal a tavalyi listámon a Dying Fetus és a Nile mellett kaptak volna helyet, így viszont marad az utólagos dicséret.