Shock!

Néha onnan jön a saller, ahonnan az ember nem számít rá – és ez sokszor szerencsére pozitív értelemben is igaz. E tekintetben 2012 befutója egészen biztosan a Prong, akiktől már kábé semmire sem számítottam, és ehhez képest a Carved Into Stone-nal leszállítottak egy olyan lemezt, ami simán kijöhetett volna a Rude Awakening soha meg nem jelent közvetlen utódjaként is. De nem véletlen, hogy pont a brit Lostprophetsnél hozom fel ezt a példát, még ha itt nem is ilyen fokú a hatás: a walesi srácoktól sem reméltem ugyanis ennyire önmagát hallgattató új albumot a legutóbbi, eléggé alapjáratos The Betrayed óta. Nagy vívmányokat ezúttal sem tettek le az asztalra, de a saját stílusukon belül szerintem egyértelműen ütősebb dalokat írtak most, mint két évvel ezelőtt.

A Lostprophets persze – ahogy arra legutóbb is utaltam – nincs egyszerű helyzetben: már az első lemezüket is úgy adták ki, hogy azon teljesen kialakult hangzásvilággal, stílussal rendelkeztek. Ha a thefakesoundofprogress nem 2000 novemberének legvégén jön ki hivatalosan, hanem bő egy hónappal később, simán ott lett volna az előző évtized kedvenceit sorba állító listámon is: egyszerűen olyannyira magával ragadóra sikeredett, hogy a hatásával már a későbbi nekifutások sem tudtak versenyre kelni. Mindez a múltkori albumnál vezetett el odáig, hogy úgy éreztem, Ian Watkinsékkel ápolt kapcsolatom eljutott egy bizonyos plafonszintre, és túlcsordult a pohár. A Weaponsszel rá kellett jönnöm: mindez még sincs így, és ennek nagyon örülök, bár különösebben értelmesen nem tudom alátámasztani. A stílus változatlan, egyszerűen csak erőteljesebb az összhatás, szívesebben hallgatom végig újból és újból az anyagot, mint a The Betrayedet. Frissebbnek, lelkesebbnek, szenvedélyesebbnek tűnnek a még mindig fiatal muzsikusok, mint két éve.

X-aktákba kívánkozó rejtély, miért nem vált a Lostprophets legkésőbb a 2004-es Start Somethinggel súlyos lemezmilliókat értékesítő szupersztár csapattá – akkoriban ráadásul még fogytak is az albumok... –, miközben a velük elég közeli rokonságban álló Incubus dolgát például igen magasra vitték az égiek, de ez igazából nem is számít már. Talán az a fajta jellemzően európai szellemiség, intellektuálisabb csavar nem ment át az Államokban, ami mindig is olyannyira jellemző volt rájuk, vagy ki tudja... Mára mindenesetre a brit zenei sajtóban is teljesen elült körülöttük a hype, távolról sem ők a legfelkapottabb aktuális tutiság, mint mondjuk kilenc-tíz évvel ezelőtt, így legalább 2012-ben is ugyanúgy tudok lelkesedni értük, mint azelőtt. És itt tényleg ez a jó szó, mert a Weapons valóban lelkesítő: a Lostprophetsben mindig is az a bizonyos elsöprő, fiatalos energia tetszett a legjobban, ami itt a legmegkapóbb formájában tündököl. A nagyon okosan, vérbeli muzsikusaggyal megírt és meghangszerelt dalok mellett mindebben Ian Watkins énekes játszik kulcsszerepet, akit mindig is generációja egyik leghatalmasabb tehetségének tartottam. Nos, Ian számára megint igazi jutalomjátékot jelentenek ezek a nóták: tulajdonképpen mindegyikben akad egy-egy olyan hajlítása, dallamfordulata, aminek hallatán az ember elismerően csettint egyet.

Ha választanom kell a The Betrayed és a Weapons között, azért szavazok mindenképp erre az új anyagra, mert nem nagyon hallok rajta üresjáratot, és nem is annyira lassulós, mint az volt. A banda ezúttal egyértelműen rágyúrt a himnikus, azonnal fülbemászó vonalra, ezt azonban az ő esetükben egy cseppet sem tudom bánni, mivel mindig is elképesztő érzékük volt a bazinagy kórusokhoz, agyból kiirthatatlan melódiákhoz, ilyenben pedig nagyon is bővelkedik ez a korong. Legyen szó a nyitó Bring 'Em Down sodró tempóiról, visszafojtott feszültségű verzéiről és pazarul kibontott refrénjéről, a csordavokálos-lalalázós We Bring An Arsenalról, a jellegzetesen ködös-borongós hangulatú, mégis robbanékony Another Shotról, netán a pörgősebb Better Off Deadről (ahol elég nyíltan visszaköszön a banda egyik legfőbb hatása, a Faith No More), én bizony nem hallok itt üresjáratot. És a fentiek mellett tényleg szinte bármelyik szerzeményt kiemelhetném... A Lostprophetsben tulajdonképpen az felfoghatatlan, ahogyan a legnyilvánvalóbban direkt módon slágeres témákat is lazán letolják az ember torkán, halld például a finoman építkező Jesus Walks érzékeny melódiáit (Ian tényleg egy isten!) vagy az A Song For Where I'm From már-már cukrosan gigantikus refrénjét. Legalább annyira pop, mint rock vagy metal, de nem fogok mentegetőzni, amiért azonnal megkajálom.

Szolid alapjáratra számítottam ettől az albumtól, aztán pár hallgatással a bőröm alá mászott a Weapons, és most már nem is bírok tőle szabadulni. Megkockáztatom, hogy a Start Something óta nem született ennyire erős dalgyűjtemény Watkinsék műhelyében. Újat most sem mutattak, de ha szereted őket, szerintem neked is bejön majd ez a végig izmos, hatalmas dallamokkal zsúfolásig pakolt album.