Shock!

Ha lenne olyan kategória, hogy diszkógótmetal, akkor a Lullacry kiválóan beleillene ebbe a skatulyába. Akkor most gyártok egy ilyen műfajt, jó? Vehemens kezdés, mondhatni igen felfokozott hangulatban tolják a lovemetalt Lullacry-ék, aztán picit visszavesznek a tempóból, a második nóta már nem a húsos riffekről szól, inkább a dallamokról, az érzelemdús refrénről.

A finn csapat eddig valamiért elkerülte a figyelmemet, pedig első lemezük '98-ban jelent meg, volt azóta egy énekesnőváltás, Tanya helyére Tanja került (hehe, ez a zenekar karmája lehet), a Vol. 4 meg értelemszerűen a negyedik lemezük.

A harmadik nóta (Fire Within), ez megint hasít, állítólag a csapat legkeményebb dala, tényleg nem puhány - persze csak ahogy még az ebben a stílusban elfogadható). Utána a legpopulárisabb téma érkezik (legalábbis a zenekar ezt állítja, és ami a dalszerkezetet és hatásvadászatot tekintve alá is támasztható), a leányzat hangjára némi divatos effekt is került. Tekergős dal. Természetesen ballada nélkül nem lehet élni, így az is helyet kapott a sok beindulás közepette, szokványos, de nem rossz típusú.

Mielőtt mindenki egy százas csomag papírzsepivel ülne le a lemez mellé, hallgassa meg a Soul In Half című dalocskát és hőköljön vissza rögvest: szigorodás, hörgés (na jó, ez épphogy érintőlegesen), kicsit rafináltabb dallamok. Utána látszólag még jobban durvulnak, bár a dobtéma ezt árnyalja: táncmetal lesz a vége, a sűrű gitártémák ellenére. Ropjuk akkor együtt mostan. Nagy meglepetésemre teljesen fura módon a régi Queensryche szelleme is felidéződött a King Of Pain c. nótában, nagyívű dallamok, abszolút 'ryche-os riffek, ami furcsa, de működőképes ebben a zenei közegben. Sláger természetesen, bár a végén az "óóó"-zásért egy heti sötétzárkára ítélném a zenekart. A záró nóta (Zero) meg egy tökös-dögös darab, minden jó ha jó a vége - mondhatnók.

Vastag, zsíros sound (bár a dobok, főleg a pergő már túl természetellenes számomra), ahogy az illik ehhez a zenéhez, olyan "lábról rögtön levevős"-féle. Persze ezt csak hangosan jó hallgatni, halkan egyszerűen nincs értelme. A titka teljesen egyszerű: roppant fogós minden szám, megjegyezhetőek a refrének, profik zenészek, egy klassz hangú énekesnőt is szereztek, és máris működőképes az egész Voilá. Ha ilyenek az előző albumok is, kénytelen leszek kutakodni utánuk.

Szerethető lemez, töltelék nélkül, igaz nagyrészt klisékből áll az egész, mégis tetszik úgy összességében. Nem mondom, hogy két év múlva emlékezni fogok rá (bár ki tudja), jelen pillanatban kiválóan éreztem magam, míg hallgattam, és néha kell ez is, nem?