A kezdetektől fogva – azaz vagy nyolc éve – figyelem a nagykanizsai favágók útját, így aztán az első sorból követhettem végig, ahogy a The Bad Memories Lodge bemutatkozásán szereplő, tisztábban stoner/sludge állagú muzsika folyamatosan átadta a helyét valami összetettebb, ugyanakkor nyersebb dolognak. A folyamat már a The Heritage EP-n kezdetét vette, de teljes valójában az első igazi nagylemezen, a tavalyi Chapter III-n állt elénk. A gond csak az volt, hogy addigra a zenekar igen jelentős átformáláson esett át, és a legnagyobb érvágást az jelentette, hogy korábbi dalnokuk is eltűnt az erdőben, a helyére érkezett Parti Péter basszer/énekes pedig egészen egyszerűen nem tudott felnőni a feladathoz. A Chapter III zeneileg amúgy igen érdekes stoner/thrash/punk/sokmindenmás egyvelege is egyfajta útkereső-érzetet árasztott magából, és ha igazán őszinte akarok lenni, mind a mai napig nem tudtam megbarátkozni az említett anyaggal – szemben mondjuk a bemutatkozó két EP-vel. És lehet, hogy valahol éppen ez is volt a probléma gyökere: egyszerűen nem állt össze egy teljes nagylemeznyi izgalmas anyag, tán jobb lett volna akkor is más formátumban gondolkodni.
A Mountainst (ami újfent egy EP) viszont azzal a megjegyzéssel küldték el nekem a banda stabilitását biztosító Péter Tomiék, hogy összeforrt a csapat, és végre megtalálták a közös vonalat. Érdeklődve ültem hát neki a remek külsőbe burkolt négy dalnak, és szerencsére nem is kellett csalódnom. A Mountains valahogy úgy jelent újat a srácok karrierjében, hogy megőriz minden jót a régiből. Úgy kerek egész, hogy mind a négy tétel másmilyen. És úgy vált még nyersebbé, hogy sokszor visszadallamosodott.
Kezdjük azzal, hogy Peti hangja érezhetően sokat javult, ez leginkább a Pathos zárásában érhető tetten – ami kábé felfért volna Kirk Windstein bácsi szólólemezére is, lévén betonsúlyú sludge jellege ellenére is egy dallamosabb darab –, vagy mondjuk a szerintem legjobban sikerült, igencsak fájdalmas szépségű, legsötétebb perceket hozó Letters From Hellben. Most sem mondom, hogy tökéletes teljesítményt nyújt (halld például a Million Faces elején), de ez már bőven-bőven vállalható. Zeneileg pedig minden dal másért jó: a nyitó Popsong nevével ellentétben sokkal inkább egy csordavokálokkal megtámogatott koncertfavoritnak való rockolás, a Million Faces az anyag legfrankóbb szólóját rejti, a Pathos sötét melankóliája pedig tényleg igen előzékenyen ragad a fülbe.
A Lumberjack Commando egészen hasonló utat jár be, mint például az általam szintén igen kedvelt VolumeFeeder, a stonert is kábé pont ugyanúgy próbálják maguk mögött hagyni, és a Mountains ismeretében ők is egészen jól haladnak előre az irtáson. A trió eddigi legsikerültebb munkája, rokonszenvem jeléül be is vésem nekik a nyolcast.
Hozzászólások