Shock!

Szokványos kísérteties intróval kezd az új Luna Field lemez, aztán belecsapnak a lecsóba, ahogy azt az előző lemezen is tették. Tulajdonképpen sok újat nem lehet elmondani a Diva című albumukról, ugyanazokat a jól bevált kliséket ragasztgatták össze, mint eddig. Az meg ugye valamelyest visszalépésnek tekinthető, ha egy zenekar a Season Of Misttől átkerül egy olyan görög labelhez, amelyik finoman szólva nem az igényes kiadványairól híres. Legalábbis eddig kevés ilyenhez volt szerencsém.

A csapat még mindig nem tudta eldönteni, hogy black avagy death metalt játsszon-e, erre utalnak a változó stílusú riffek egy nótán belül, illetve a hörgős és a károgós vokalista jelenléte. Egyébként egyáltalán nem olyan vészes a zene, mint ahogy emlékeztem rá, fogósak a dalok, aki nyitott erre a stílusra, annak tetszhet - persze ha nem vár mindettől túl sokat. Meg természetesen, ha valakit nem zavar, mikor éppen plagizálják a jól bevált Cannibal Corpse riffeket. Már amikor nem szélvészként black metalkodnak. Néha a blackes részeknél zavaróan előbukkan a szinti, túlságosan elkülönülve a zenétől, értelmetlenül, ráadásul veszett hangosan, azt hittem hirtelen valami zenélő honlapot nyitottam meg véletlenül a cd hallgatása közben.

A hangzás nem vészes, bár kicsit a dobokra helyezték a hangsúlyt, a gitárokat tolhatták volna inkább az előtérbe érzésem szerint. A dizájn még mindig mókás, a mostani zenekarfotón szoknya, cilinder, cicikivillantó fűző egyaránt felbukkan. Íme.

Totálisan középszerű zene, igazi izgalom nélkül. De hát biztos van aki az ilyeneket szereti.