Shock!

A Lux Occultáról vajmi kevesen tudhatnak bármit is nálunk, maximum olyanoknak mondhat valamit a név, akik nem tartják cikinek, ha nem nyugati, hanem keleti zenekar után kell kutatni. A Lux Occulta ugyanis lengyel. Úgy látszik náluk sem csak a Vader a metal. A Lux Occultától kb. két perc alatt lepadlóztam. Úgy, hogy az égvilágon nem tudtam róluk semmit és direkt nem is kerestem rá semmi infóra, hagytam, hogy a zene beszéljen önmagáért. Beszélt.

A lemez egy samplerezett hangokból álló intróval nyit - nyomasztó és természetesen meglehetősen monoton. Majd egy japán gyorsvonat sebességével belecsapnak a második dalba, mely a Mother Pandora címet viseli. Előttem ekkor kezd felsejleni, hogy bizony valamiféle Death, Voivod, Cynic lelki rokonsággal bírhat a zenekar. Váltások, törések, technikás riffelés, disszonáns hangok, izgalmas dalszerkezet néha egy-egy fura samplerhanggal körítve. Minden művészkedés ellenére megmaradt dalnak a dal, követhető, kiismerhető. Szerethető. A vokalista hörög - amolyan black/death hörgés, (egyébként ez az egyetlen pont, amit egy picit kifogásolnék, érdekesebb vokáltémákért, neadjisten dallamokért ordít a zene) - ebből vonulnak át az Architecture-be, melyben a feszesebb ritmusképletek mellett félelmetes agymenéseket kapunk, a gitár valami egészen furcsákat játszik, aztán egész egyszerűen megszólal egy szaxofon, jazzelnek, a dob is, seprűvel, én meg tisztára úgy érzem magam, mintha a Twin Peaks egy kiadatlan soundtrackjét hallgatnám. De nem sokáig, mert azonnal metalriffelnek, kíméletlenül, de csak azért, mert a dalt valami egészen elmebeteg módon óhajtották folytatni. Meglepetés minden másodpercben. Lezárásként grindolnak. Hihetetlen. És még mindig élvezetes marad a zene.

A negyedik tétel (Most Arrogant Life Form) a már eddig megszokott dolgokat keveri, ja nem, mert mintha gépiesebb lenne az alap. Vagy nem? De igen. Szinte táncolható a dolog, mindenesetre vidám. Vagy nem is? Idegesítően disszonáns? Vagy csak egyszerű headbangelős középtempó? Netán mindez együtt? Elmeroggyantak. És itt legszívesebben hosszas hatásszünetet tartanék, mert jön a meglepetés. Vagy a feketeleves? Merthogy az ötödik dal (Yet Another Armageddon) mintha nem is ugyanattól a zenekartól származna, amit eddig volt szerencsénk hallani. Női énekhang, ekkor az a sejtelmem támad, hogy átmegyünk trip-hopba, és tényleg. A világ legzseniálisabb trip-hop zenekarától, a Portisheadtől merítettek ötletet, hatást, akármit, mindent. De nem rossz, hangulatos, le lehet merülni. Mélyre. Majd szállni, felfelé.

Itt még mindig nincs vége a meglepetéseknek. A hatodik (Gambit) igazi indusztriál darab, monoton, lehangoló, inkább sejthető szövegmondással, egy hangnyi gitárvinnyogással. Mintha a NIN és a Ministry legbetegebb pillanatait vegyítették volna valami elektro csapattal. Már nem is csodálkozom, hogy a hetes Midnight Crisis megint a Portishead jobb pillanatait hozza - vagy a mostani Gatheringet is említhetném. Felzaklatott idegeink kisimulnak. Eztán a kilenc perces Pied Piper megint a recenzió elején taglaltak szerint működik, azaz technikás, agyas, elvont metal, elegáns húzóssággal, olykor széttorzított vokállal. Félelmetes. Egyre jobban imádom őket. Itt a dal közepén olyan mintha vége lenne, pedig nem, csak innentől átmennek horrorba, egy kis visszhangosított beszéddel, majd triphopolnak, de inkább szürreálisan, szellemkórussal. Perceken keresztül. Képzelj el hozzá egy Giger festményt mondjuk. Képben abszolút ilyen a Lux Occulta. A Missa Solemnis bő hét perces, folyton tördelik a ritmusokat, nem bírnak magukkal. A basszusgitárral meg olyan effektet raktak, hogy azt el nem tudtad volna képzelni ilyen zenében eddig, és itt gyönyörűen passzol mindenhez. Szinte természetes, hogy a dal vége tájékán még elvontabbak lesznek, mint eddig voltak. Vagy ez már nem is olyan meglepő? Mielőtt kikapcsolnád a torzított hangok miatt, hallgasd meg a záró dalt, ismét női énekes tétel. Azt hiszem az utolsó három másodpercben az sem fog zavarni, hogy direkt hamis az ének. Vagy nem is hamis, csak nyúzza a szalagot a magnó?

Említettem már, hogy remek dobosuk van? Meg, hogy a szövegek is igen jók? És azt, hogy a borító is igényes? Egyébként amikor a frontborítóra tévedt a tekintetem, ez röppent ki gondolat gyanánt a fejemből: "nahát, mintha Travis Smith csinálta volna". És tényleg. A bookletet nem, csak a frontrészét. Ez aztán igazán experimentális, avantgárd zene a javából! Legyetek nyitottak, és ismerjétek meg. Az év egyik nagy meglepetése nekem. Meglepetés a meglepetésben, hogy arra aztán végképp nem számítottam, hogy egy számomra ismeretlen lengyel zenekaré lehet a megtisztelő jelző.

Az, hogy zseniálisak.