Shock!

Nem meglepő módon metalcore-t játszik a Ruhr-vidékről származó Machinemade God, akik stílszerűen jómunkásembereknek is tűnnek a fotók alapján. Többnyire. A csapat 2003-ban alakult és olyan nevek mellett volt lehetőségük koncertezni, mint a Born From Pain, Caliban, As I Lay Dying, a God Forbid, tehát nem az szürke eminenciások tábora nézhette őket végig.

Így nem is volt csoda, hogy kaptak egy kellemes kis szerződést a Metalcore Blade-től, akik minden erővel azon vannak, hogy hihetetlen tehetségként aposztrofálják német hőseiket. Ez mind persze nem baj, meg kit érdekel, ha a zene valóban ütős - és ha nem folyna már az albán tevehajcsárok csapjából is a metalcore.

A Machinemade God nem talált fel semmit, hozza a szokásos hangulatos, groove-os, zakatolósan dallamos riffeket, a vokalista üvölt, mint akit Jack Bauer akar vallomásra bírni. Tulajdonképpen maguk a dalok teljesen magukkal ragadók - mondom úgy, hogy erősen kiütéses lettem az utóbbi hónapokban az ilyen stílusú zenekaroktól. Azt is mondhatnám, hogy ügyesen ellesték a leghatásvadászabb témákat, azokat összerakták úgy, hogy kerek egészet alkossanak - arra azért vigyáztak, hogy megjegyezhető ne legyen egyik nóta sem, az nem igazán dukál ebben a stílusban, csupán a hengerelés a cél. A nóták önmagukban kellően változatosak, tehát nem egy sémára épül egy szám, hanem igyekeztek mindenféle elemet, gyorsulást, lassulást, különböző agresszív hangulati elemeket összepakolászni, egységesíteni. Mondjuk bármit csinálnak, totálisan kiszámítható minden percük. Ez alól kivételt jelent a lemez közepén trónoló Butterfly Coma, ami egy instrumentális kis gitározós cucc, itt azért hallatszik, hogy nem egy gitárosfenomén a srác, aki a szólót játssza, sőt. Ezzel azért nem villognék a helyében, elég kisiskolás az egész, kezdő szólógitárosok két hónap után szégyenkezve elraknák a fiók mélyére. Ciki.

Élvezetes cucc ez mégis - legyen szó némi otthoni székben headbangelésről, azt meg simán elhiszem, hogy koncerten vehemens előadással simán lezúzzák a kedves közönséget - bár ez is olyan zene, amit stúdióban szanaszét editálnak, hogy kellően feszes legyen, aztán koncerten fene tudja mennyire csúszik szét az egész. Főleg, ha a szólózni nem tudó srác egyéb tudása is azon a szinten mozog valójában. Ha meghallgatsz tőlük két dalt, tudni fogod, milyen az egész lemez: tehát meglepetést ne várjon senki, de aki kedveli a kiszámíthatóan hengerlő zenét, az nem tévedhet nagyot ezzel a lemezzel.

A következő lemezre kevesebb klisét kérhetnék, ha lehet. Az elején még nyolcast akartam adni rá, aztán ahogy nem történt tulajdonképpen semmi a dalokban, csak ismételgették ugyanazokat a sémákat, úgy csúszott lejjebb a pontszám, túlzottan lepontozni most nem akarom, mert azért nem kapcsoltam ki a negyedik nóta után menekülve. De azért ez a 13 dal némelyest sok. (Még ha a tömény zúzda ebből csupán 11.)

A borító meg egyébként majdnem jó. De csak majdnem.