Shock!

Gyakran leírjuk, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő csapatok aktuális albumairól nehéz értelmeset mondani, hiszen ezek a bandák rég túlvannak saját fénykorukon, a jutalomjáték köreit futják. Ennek megfelelően friss lemezeik többnyire jól belesimulnak a mintába, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, simán el lehet élni nélkülük akár még rajongóként is. Jelen példánkra levetítve a fenti axiómát: akinek 2022-ben Magnumot támad kedve hallgatni, jó eséllyel az On A Storyteller's Night vagy a Wings Of Heaven után nyúl a virtuális polcon, mintsem valamelyik újabb keletű munkájukért.

A szabály ugyanakkor nem kizárólagos. Tony Clarkinék legutóbbi lemeze, a The Serpent Rings kifejezetten erősre sikeredett, az elmúlt időszak egyik, ha nem egyenesen a legjobb munkája volt a brit veterán hard rockerektől, még engem is meglepett, mennyit hallgattam. Nos, a The Monster Roars ahhoz képest egyértelmű visszalépést jelent: a csapat ezúttal kissé mintha karcosabbra, morózusabbra akarta volna venni a figurát – már persze csak a saját kereteik között –, ami eleve nem áll nekik annyira jól, de ebben a körben nem sikerültek annyira meggyőzően a dalok sem, mint legutóbb.

A Magnum idén már ötven éve (!) működik, ha azt a páréves leállást nem számítjuk a '90-es évek végén, és ilyen patinás örökséggel a hátuk mögött nemcsak értelmetlen és természetellenes, hanem nevetséges is lenne valami gyökeresen újba kapniuk. Inkább csak annyiról van szó, hogy most nem annyira a szövevényes, okos dallamosságra helyezték a hangsúlyt: az epikus, sztorimesélős jelleg megmaradt, de feszesebbre húzták, direktebbre vették a nóták egy részét, és maga a sound is testesebb, bárdolatlanabb egy fokkal, mint megszoktuk. Nem tudom, mekkora szerepet játszott ebben a csapatban az elmúlt években alaposan megmelegedett Dennis Ward – finoman szólva is némi gyanakvással szemlélem az egykori Pink Cream 69-basszer produceri-hangmérnöki-zenekargrundolási tevékenységét a Frontiers futószalagja mellett, és ugyan saját háza tájára még nem hozta be az ottani művi ritmusszekciós konzervsoundot, gyanítom, van némi köze hozzá, hogy így alakult a végeredmény. A vaskosabb, a szokásosnál egy fokkal koszosabb hangzás ízlés kérdése, a kissé kopogós, túlságosan előtérbe tolt dob viszont szerintem egyértelműen hiba. Legutóbb tökéletesek voltak az arányok, nem kellett volna bolygatni a dolgot. Mint ahogy a dalokat is izmosabbnak, karakteresebbnek éreztem két évvel ezelőtt.

Drámáról persze semmilyen értelemben nincs szó, a The Monster Roars egy okés, kissé eseménytelen új Magnum-lemez a sorban pár erősebb dallal (The Monster Roars, Remember, The Day After The Night Before, Come Holy Men) és jó sok korrekt-de-semmi-különös kategóriással. A 74 éves (!) Bob Catley továbbra is zseniálisan énekel, Tony Clarkin ízes gitárjátékára sem lehet panasz, és hiába tűnt el a képből immáron hat éve a harmadik oszlop, Mark Stanway billentyűs, a dús zongorás futamok, szintetizátoros szőnyegek is úgy szólnak, ahogy kell, tehát még a töltelékekkel is ki lehet egyezni, ha szereted őket. Szóval kellemesen elhallgatható a lemez, de nálam például biztosan nem fog úgy beragadni hosszabb távon, mint elődje. A nagy vihart kavart Saxon-ismertetőnkben sokan félreértették a kolléga egyes kitételeit, mégis őt fogom ismételni: szeretjük őket, aranyosak. De most ennyi.