Azt ugye Medgyessy Péter óta tudjuk, hogy az útelágazódás (vagy mi) nehéz szó, márpedig a Mammoth Mammoth ötödik nagylemezének címében szereplő német kifejezés pontosan valami ilyesmit jelent. És hogy a jó ausztrál rock and rollerek miért is használnak germán szavakat? Gondolom, ily módon akarták meghálálni, hogy legújabb lemezüket Berlinben vették fel, és itt találtak rá arra az autentikus, elég nyers (és kicsit talán poros) analóg hangzásvilágra, amiről azóta is ódákat zengenek. És hogy tényleg válaszúthoz ért-e a banda? Hát, bizonyos szempontból egészen biztosan.
Mert Mikey Tucker énekes és Frank „Bones" Trobbiani dobos két új emberrel állt neki a feladatnak, és az elhullott társak közül főleg Ben Couzens gitárosért kár, játéka ugyanis számomra mindig is a Mamutok egyik legfőbb erősségét jelentette, utódja, Marco Gennaro pedig egyszerűen nem játszik egy ligában vele. Ezen felül pedig a már említett, igencsak vintage hangzásért sem tudok annyira lelkesedni, mint Bonesék, néha egyszerűen olyan a dolog, mintha egy nem is túl jól sikerült demót hallgatnék. Úgyhogy igazából csak akkor kezdtem el élvezni az új anyagot, amikor túlléptem ezen a kicsit porszívós hangzásvilágon, és megpróbáltam kimondottan csak a dalokra figyelni.
Mert azok azért továbbra is egészen jók, még ha nincs is köztük akkora sláger, mint korábban a Lookin' Down The Barrel, vagy a Spellbound volt. Érdekes módon a lemez mondjuk pont a legkevésbé erős dolgokkal kezd, mert a nyitó I'm Ready még egészen meggyőzően is hajtja ezt a tövig nyomott gázpedálos rock'n'rollt, de a Wanted Man már egészen olybá tűnik, mint egy fáradtan sikerült AC/DC- (vagy legyünk megengedőbbek: egy jobban összedobott Airbourne-)tétel, a hármas Motherfucker pedig egyszerűen csak sablonos és rettentően ostoba.
A játék az ötös címadótól kezd majd átváltani komolyabba, ebben egyrészt a zene is jóval súlyosabb vonalon mozog, mint azt tőlük megszokhattuk, másrészt pedig egy kifejezetten komor hangvételű klipet sikerült megalkotni hozzá a bűn és bűnhődés témájában. Hasonlóan fajsúlyos a Tear It Down, meg későbbről a Lead Boots is, de az anyag második fertályában valahogy a húzósabb tételek is sokkal jobban működnek (Tonight, Mad World, Let Go). Személyes kedvencem pedig a záró God's Gonna Hate Me, amelynek nemcsak a refrénje rögzül szurokként a fülbe, hanem végre-valahára Marco is elengedi az ujjait a húrokon. Remek lezárása egy annyira azért nem remek lemeznek.
Amire azonban mégsem tudok haragudni, mert a Kreuzung egy fokkal még így is jobban tetszik, mint az esetükben mindig is egyfajta társbandaként kezelhető Airbourne új hanganyaga, még ha az O'Keeffe tesók azért jóval sikeresebbek is Boneséknál. Semmi igazán extra, de annak, aminek szánták – a hangzás kivételével –, tökéletesen megfelel.
