Waldemar Sorychta a Grip Inc. óta hatalmas kedvencem, és kissé sajnálom is, hogy a mindenféle stúdiós munkák, illetve bérgitárosi melók mellett sokkal kevesebb időt fordított az elmúlt bő másfél évtizedben a saját dolgaira, mint amennyire egy ilyen kaliberű figurától elvárná az ember. Most mindenesetre úgy tűnik, valami változott, hiszen tavaly újraélesztette régi csapatát, a Despairt, és nemrég kijött új bandája, a Mandrah első minialbuma is.
A Mandrah tagjai Waldemar mellett Cornelia Schmitt énekesnő (The Heroines), Vic Chains dobos (The Spook, The Dead Kings) és Marius Ickert felelt. Sorychta előzetesen a Grip Inc. nevét emlegette a zenét illetően, csak éppen az ottanitól gyökeresen eltérő, néhol Amy Winehouse-t idéző énekhanggal. Ez így leírva is elég bizarrul hangzik, és az ötszámos The Other Side ismeretében maximum távoli közelítésnek felel meg. Waldemar gitársoundja, riffelése, dalszerkesztési megoldásai persze összekeverhetetlenek, sőt, még azok a jellegzetes atmo-effektek is azonnal beazonosíthatók, amiket stúdiós szakemberként ereszt rá a zenékre, de ezt leszámítva azért semmiképpen sem mondanám, hogy ezek a dalok egy férfihanggal lazán elmennének akár Grip Inc.-nek is. Egyes riffek talán igen, de a zene összességében messze sincs olyan súlyos vagy agresszív, mint a Dave Lombardóval és a néhai Gus Chambersszel összehozott briliánsan kreatív, thrashes muzsika.
Összességében persze így is mindenképpen tetszik ez az anyag, még ha nem is dobom el tőle az agyam. Sorychta kiváló dalszerző, akit most sem hagyott cserben a tehetsége: legyen szó méltóságteljesen sötét, atmoszférikus metalról (The Wedding, Black Light, Know My Name), netán már-már rockosan slágeres pillanatokat is felvillantó dalokról (The Other Side, Trailer From Hell), a zene húz, visz magával. A gitármunka meg természetesen fölényes és stílusos, szóval az alapokat és a kompozíciókat tekintve nem tudok rosszat mondani a Mandrah-ra. Viszont egy ponton egyértelműen lehetne különlegesebb a muzsika, ez pedig pont az ének. Ezen a téren mindenképpen hiba volt Amy Winehouse-t emlegetni, Cornelia stílusa ugyanis nem hasonlít a néhai önpusztítóéra, adottságai pedig messze-messze elmaradnak Amyéitől. Nem nevezném éppen problémásnak, amit csinál – bár a Know My Name-ben azért kilóg a lóláb –, de nincs is benne a világon semmi érdekes. Egy női énekhang, és kész: se nem jellegzetes, se nem nagy terjedelmű, se nem különösebben érzelemgazdag. És ezt sajnálom, a zene ugyanis jó, egy különlegesebb énekesnővel pedig kiugró is lehetne akár. Még belegondolni is borzongató például, mi mindent tehetett volna hozzá ezekhez a dalokhoz mondjuk Cammie Gilbert...
A mérleg tehát pozitív, de örömtüzeket gyújtani azért nincs okunk: kiváló muzsika, jó dalok, átlagos énekhang. Kíváncsi vagyok, mennyire pörgeti majd ezt a csapatot Waldemar, de annyi bizonyos, hogy Cornelia teljesítményén bőven lehetne javítani. Ezért nem is adok ennél magasabb pontszámot.
Hozzászólások