Közhely, hogy óhatatlanul fázni kezdünk, ha osztrák zenekartól érkezik cd, most sem volt ez másképp, ám meglepetésemre már az első dalnál kisimultak az aggódó ráncok homlokom egyéb redői közül. A csapat 2001 óta él és virul, első lemezüket 2007-ben adták ki, a zene pedig amolyan progresszív/hard rock/modern rock keverék, abszolút hallgatható formában.
A progresszivitás ízét nagyban a dobos L.X. adja, aki hallhatóan Mike Portnoyjal fekszik és kel, Mike markáns elfutásai olykor szerepelnek is a dalokban. Az énekes korrekt, semmi extra, igazából a jellegtelenséget lehetne felróni neki hibaként. Az égvilágon semmi emlékezeteset nem nyújt, és kb. annyi érzelem van a hangjában, mint egy rommá fagyott betonkockában – bár ha a hazai felhozatalt nézzük, itthon már ez a teljesítmény is erénynek számítana, noha ez nem a Maniac Saintet minősíti. Hősünk időnként igyekszik keményebb, karcosabb hangot is megütni, nos, ez nem áll túl jól neki. Helyenként óvatos kütyüzést, billentyűket is hallhatunk, pont annyit, hogy ne forduljon át az egész valami megfejtős, posztmodern marhaságba, inkább színesítő jellegűek a témák.
Két feldolgozást is felvettek (Rolling Stones: Anybody Seen My Baby, Rage: Higher Than The Sky), amiben szintén nem nyújtanak semmi különöset, illetve szerintem nem volt túl jó ötlet a Stones-t rögtön harmadik dalként a korongra préselni, a hallgató hirtelen nem tudja hova tenni az ismerős témákat, meg valljuk be – totálisan nem illik a zenekar stílusához.
A nótákat is a középszerűség jellemzi, összerakott, ámde igazán felkavaró momentumok nélküli zenét játszanak osztrák barátaink (ami tökéletesen jellemzi az ottani életet, mitől is lennének érzelmektől telítetten dühösek vagy frusztráltak?), egy épphogy átlag feletti hatosnál többet nem tudok adni nekik. Az egyetlen izgalmas pillanat a Sanguine című nótában fordult elő: ezt az irányt lehetne bátrabban folytatni. Ja, és a következő lemezre legalább egy megjegyezhető refrént kérnék.
