Shock!

november 05.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Marilyn Manson: The High End Of Low

Mivel – saját magam legnagyobb meglepetésére – kifejezetten tetszett az utolsó Marilyn Manson lemez, a sötét, gótikus pop-rockba hajló Eat Me, Drink Me, érdekelt, mire megy a földkerekség utolsó rocksztárja most, hogy visszatért mellé a régi társ, Twiggy Ramirez. Sajnos ezúttal nem tudok hasonló jókról beszámolni, mint két évvel ezelőtt, a The High End Of Low ugyanis a csapat talán leggyengébb eddigi nagylemeze.

megjelenés:
2009
kiadó:
Interscope
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

Fogalmam sincs, miért alakult ez így, de gyanítom, hogy legutóbb Tim Skoldnak volt köszönhető a magasabb színvonal, és ő ugye már nincs a zenekarban. Akármi is történt, egy ilyen kaliberű dalszerzőt egyszerűen nem lett volna szabad elengedni a fedélzetről...

Habár Skold távozását sajnáltam, előzetesen vigasztalt a tudat, hogy Twiggy mindig is komoly metalos hírében állt: a fickó fanatikus Mötley Crüe, Metallica, Testament rajongó, így reméltem, hogy esetleg valami gitárgazdagabb, ütősebb indusztriális súlyosság gördül majd ki a műhelyből, de nem. Most is a múltkori dark pop irány a mérvadó, ami önmagában nem lenne gond, az viszont igen, hogy a dalok sokkal gyengébbek, mint a 2007-es lemezen, és a hangulati összkép is jóval felszínesebb, kevésbé öncsupaszító.

A kezdés aránylag megnyerő a halálmadár Devour és a súlyosabb Pretty As A ($) – azaz Swastika, de ezt Amerikában most valamiért nem lehetett leírni – kettősével, a Leave A Scar pedig talán még erősebb. Az itteni alaptémát egyértelműen a Depeche Mode Violator lemezéről csenték, de kit érdekel, a végeredmény nagyon is jól működik, beleragad a fülbe és egyszerűen nem hagy nyugodni. Bárcsak Dave Gahanék új albumán is lenne legalább egy ilyen karakteres szerzemény... Manson és Twiggy egyébként az első single Arma-Goddamn-Motherfuckin-Geddon kezdő hangjait is máshonnan lízingelték – a minta egyértelműen a U2 New Year's Day-e volt, csak nagyon elcsúfították –, de egy-két hallgatás után ez a jellegzetesen kalapálós tempójú, kántálós refrénű téma is beül a fülbe. Nagy kár, hogy körülbelül ez az utolsó, amiről igazán jókat lehet ezt mondani az albumon, innentől fogva ugyanis valami egészen döbbenetes unalomba fordul a műsor. És összesen 72 percről van szó...

A legkomolyabb túlzásnak mindenképpen az I Want To Kill You Like They Do In The Movies tűnik, amit egyenesen 9 (!) percen át húznak. Bővebb fejtegetés nélkül maradjunk annyiban, hogy a Marilyn Manson azért nem a Pink Floyd, akiknél lazán beleférne az ilyesmi, pláne, hogy a dal mindenféle érdekességet vagy különösebb invenciót nélkülöz. Az előzetes nyilatkozatokban nagy garral beharangozott We're From America pedig egyszerűen nulla, sőt, NULLA. Ezen a ponton tényleg elgondolkodik az ember, hogy Mansonra ráférne egy hosszabb pihenő valamelyik lepusztult amerikai nagyváros szürreális gettójának legmélyén, hátha ott újból talál magának egy kis ihletet... A színtelenül zajozó-nyögdöső-káráló dalok sorozata után pedig már teljesen hiába vezetik elő a vége felé a klasszikus new wave-es témákat eldeformáló I Have To Look Up Just To See Hell és a zongorás gyászmenet-líra Into The Fire kellemesebb kettősét, a hallgató ekkorra már mindenbe belefáradt.

A Marilyn Manson a '90-es évek elején új színt, új hangot képviselt a teljesen kiszámíthatóvá vált zeneipari termékek áradatában, de ezzel az albummal sajnos a különlegesség utolsó irmagjai is elveszni látszanak. Akad pár jó nóta a The High End Of Low-n, de ezekből körülbelül egy EP-t lehetett volna kihozni, többet biztosan nem, pedig az előzmények fényében pozitívan közelítettem az albumhoz. Önálló nagylemezként ez sajnos kevés.

 

Hozzászólások 

 
-5 #2 cápaidomár 2016-11-09 01:14
Idézet - pelu:
Borzasztóan félrecsúszott ez az album. Talán egyszer sem tudtam normálisan végighallgatni, pedig kedvelem bírom Mansont. Sajnos tényleg merő unalom... :(

Ugyanezt gondolom. Asszem (csak mert annyira dicsérik) megpróbálkozom még az Eat Me...-vel, mert eddig mind a két próbálkozásom kínos feszengéssel telt, és nem tudtam végighallgatni, de ez a lemez a mélypont szerintem (is).
Idézet
 
 
-2 #1 pelu 2016-11-08 23:48
Borzasztóan félrecsúszott ez az album. Talán egyszer sem tudtam normálisan végighallgatni, pedig kedvelem bírom Mansont. Sajnos tényleg merő unalom... :(
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.