Mivel – saját magam legnagyobb meglepetésére – kifejezetten tetszett az utolsó Marilyn Manson lemez, a sötét, gótikus pop-rockba hajló Eat Me, Drink Me, érdekelt, mire megy a földkerekség utolsó rocksztárja most, hogy visszatért mellé a régi társ, Twiggy Ramirez. Sajnos ezúttal nem tudok hasonló jókról beszámolni, mint két évvel ezelőtt, a The High End Of Low ugyanis a csapat talán leggyengébb eddigi nagylemeze.
Fogalmam sincs, miért alakult ez így, de gyanítom, hogy legutóbb Tim Skoldnak volt köszönhető a magasabb színvonal, és ő ugye már nincs a zenekarban. Akármi is történt, egy ilyen kaliberű dalszerzőt egyszerűen nem lett volna szabad elengedni a fedélzetről...
Habár Skold távozását sajnáltam, előzetesen vigasztalt a tudat, hogy Twiggy mindig is komoly metalos hírében állt: a fickó fanatikus Mötley Crüe, Metallica, Testament rajongó, így reméltem, hogy esetleg valami gitárgazdagabb, ütősebb indusztriális súlyosság gördül majd ki a műhelyből, de nem. Most is a múltkori dark pop irány a mérvadó, ami önmagában nem lenne gond, az viszont igen, hogy a dalok sokkal gyengébbek, mint a 2007-es lemezen, és a hangulati összkép is jóval felszínesebb, kevésbé öncsupaszító.
A kezdés aránylag megnyerő a halálmadár Devour és a súlyosabb Pretty As A ($) – azaz Swastika, de ezt Amerikában most valamiért nem lehetett leírni – kettősével, a Leave A Scar pedig talán még erősebb. Az itteni alaptémát egyértelműen a Depeche Mode Violator lemezéről csenték, de kit érdekel, a végeredmény nagyon is jól működik, beleragad a fülbe és egyszerűen nem hagy nyugodni. Bárcsak Dave Gahanék új albumán is lenne legalább egy ilyen karakteres szerzemény... Manson és Twiggy egyébként az első single Arma-Goddamn-Motherfuckin-Geddon kezdő hangjait is máshonnan lízingelték – a minta egyértelműen a U2 New Year's Day-e volt, csak nagyon elcsúfították –, de egy-két hallgatás után ez a jellegzetesen kalapálós tempójú, kántálós refrénű téma is beül a fülbe. Nagy kár, hogy körülbelül ez az utolsó, amiről igazán jókat lehet ezt mondani az albumon, innentől fogva ugyanis valami egészen döbbenetes unalomba fordul a műsor. És összesen 72 percről van szó...
A legkomolyabb túlzásnak mindenképpen az I Want To Kill You Like They Do In The Movies tűnik, amit egyenesen 9 (!) percen át húznak. Bővebb fejtegetés nélkül maradjunk annyiban, hogy a Marilyn Manson azért nem a Pink Floyd, akiknél lazán beleférne az ilyesmi, pláne, hogy a dal mindenféle érdekességet vagy különösebb invenciót nélkülöz. Az előzetes nyilatkozatokban nagy garral beharangozott We're From America pedig egyszerűen nulla, sőt, NULLA. Ezen a ponton tényleg elgondolkodik az ember, hogy Mansonra ráférne egy hosszabb pihenő valamelyik lepusztult amerikai nagyváros szürreális gettójának legmélyén, hátha ott újból talál magának egy kis ihletet... A színtelenül zajozó-nyögdöső-káráló dalok sorozata után pedig már teljesen hiába vezetik elő a vége felé a klasszikus new wave-es témákat eldeformáló I Have To Look Up Just To See Hell és a zongorás gyászmenet-líra Into The Fire kellemesebb kettősét, a hallgató ekkorra már mindenbe belefáradt.
A Marilyn Manson a '90-es évek elején új színt, új hangot képviselt a teljesen kiszámíthatóvá vált zeneipari termékek áradatában, de ezzel az albummal sajnos a különlegesség utolsó irmagjai is elveszni látszanak. Akad pár jó nóta a The High End Of Low-n, de ezekből körülbelül egy EP-t lehetett volna kihozni, többet biztosan nem, pedig az előzmények fényében pozitívan közelítettem az albumhoz. Önálló nagylemezként ez sajnos kevés.
Hozzászólások
Ugyanezt gondolom. Asszem (csak mert annyira dicsérik) megpróbálkozom még az Eat Me...-vel, mert eddig mind a két próbálkozásom kínos feszengéssel telt, és nem tudtam végighallgatni, de ez a lemez a mélypont szerintem (is).