A svéd arcok sikergyanúsan pályázhatnának a legcsúfabb metal banda cím elérésére, ám ez senkit se rettentsen vissza attól, hogy esélyt adjon nekik a lejátszójában! Ellentétben a bazsevás fickók külcsínével, az album maga elől-hátul, kívül-belül szépséges. Az északi fiúk - és az egzotikus nevű görög énekes, Apollo Papathanasio - a tavalyi év folyamán tákolták össze a "Most és mindörökké" album nagy részét, de a munkálatok egészen 2002 derekáig tartottak.
Csapjunk bele a dolgok közepébe! A Shed No Tears amúgy sem enged sok időt a lamentálásra. Tempózzunk a dallamok árjával, különben bánatos véget érünk! A billentyűhangzás tipikusan északi, mondhatnám: színtiszta J. Johansson, a sebességmérő valahol a 160 km/óra körül rezeg. A gityók frissek, kellemesen energikusak, Apollo hangja pedig rekedtes, fátyolos, de teljesen korrekt. (Példaképei: Ronnie Dio, Joe Lynn Turner és Russel Allen...). Az I will Rise hallatán csaknem táncra perdülünk, de legalábbis felugrunk és heveset fejlóbálunk pár percig. Nem mintha a Now and Forever ezt nem tenné lehetővé. Az északi hangulat továbbra is kellemesen lebeg köröttünk, miközben egyre csak hajtjuk magunkat. Stefan Berg gityósunk teljesen nyilvánvalóan csípi Yngwie bácsi munkásságát, efelől cseppnyi kétségünk sem lehet. Minden nótában villant egy kis Mr. Ego-ra jellemző virgát, ő azonban nem csorog le a CD-ről... A lassú tétel (Sleep) már negyedikként ránk omlik igazán szívhez szóló dallamvilágával.
Majd folytatódik a tortúra, amúgy Meduza-módra. Ugorjunk fel ismét szörfdeszkánkra, lovagoljuk meg a dallamok hullámainak habjait. Avagy: kapcsoljunk ismét szpídbe és lobogjon a rőzsénk! A Touch the Sky, a Holy Ground, vagy a Hounds of Hell-féle klasszikus, vérpezsdítő power mjuzik ehhez minden segítséget megad. Apollo bőszen feszegeti adottságainak felső határait, de egyelőre még nem pattantak szét karcos hangszálai. (Szurkoljunk neki, nehogy bevérzett torokkal végezze egy szomorú napon.) Utazást tehetünk elménk homályló zugaiba is, egy lassabban zakatoló tétel (Twilight of my Mind) kíséretében. Eljuthatunk a régi korok Egyiptomába a fáraó átkának lassan hömpölygő történetén keresztül (Curse of Pharaoh). A hosszú, kissé elvont és legkevésbé slágeres Burn in Hellel búcsúznak tőlünk a fiúk, ami elég fura befejezése az albumnak.
Amit hiányolok az összképből, az az eredetiség. Bár tudom, ez manapság keveseknek sikerül. Északi fényű klasszikus-power hívőknek kellemes időtöltés.
