Shock!

Új év, új Memoriam. Furcsa ezt leírni, mert két éve még nem gondoltam volna, hogy ez a jobbára Bolt Thrower- és Benediction-tagokból felépülő projekt végül valódi zenekarként fog működni, ami az évenkénti lemezkiadást is takarja. Már eleve ebben különbözik a fent említett két bandától, de mostanra mintha végre elkezdett volna a Karl Willetts vezette csapat rátérni valamiféle sajátnak mondható ösvényre. A Bolt Thrower nevét persze egyelőre még nyugodtan megtarthatjuk a Memoriam jellemzésénél, de ezt talán maguk a tagok sem kifogásolnák.

Ami leginkább változás az előző két lemezhez képest, az a zenén átívelő életfelfogás. Míg a debütálás komor, kegyetlen sivatag volt, a második album pedig már inkább a pusztaságban őrjöngve végigdübörgő porvihar erejét mutatta meg, addig az új mű mintha egy ösvény volna, amely a sivatagon és bosszúszomjas őrületen túli reményteljesebb világ felé vezetne. Mindez inkább egy benyomás, nem pedig konkrét, szembeötlő változtatás, és az a gyanúm, hogy Willettsék sem előre kiszámított módon indultak el ezen az úton, egyszerűen most épp itt tartanak. Egy idő után a gyász és a harag már nem tud mit elpusztítani, helyette reménnyé válik és építkezésbe fog.

A Requiem For Mankind mindettől függetlenül még persze death metal, abból is a militarista, gránitfal sűrűségű és szilárdságú változat, felületesen sokban nem is különbözik az elődöktől. Egy félig leomlott házfal maradványain átlendülő tank erejével rohamoz a Shell Shock, ami a tempósabb Memoriam-dalok egyike, igen hangulatos gitárharmóniákkal, és persze a megszokott drámaisággal. Hasonló szellemiségben folytatódik a móka az Undefeateddel, és az iram talán csak a Never The Victimnél csillapodik némileg, bár itt is akadnak instanttornádók. Zeneileg a harmadik Memoriam is voltaképp azokat az erősségeket és gyengeségeket mutatja, mint a két előző lemez, de talán a The Silent Vigilnél összeszedettebb, a For The Fallennél pedig dinamikusabb. Az In The Midst Of Desolation például a sokat emlegetett és nagyon hiányolt Bolt Throwernek is büszkeségére vált volna, és hát mindig elmosolyodom a The Veteran szigorú riffelését és keselyűként rikoltó gitárhangjait hallva.

Sok finomság akad a lemezen, Willetts jellegzetes öblössége teljes terjedelmében és mélységében megadja a zene karakterét, mint ahogy Scott Fairfax is jócskán megtornáztatta dalszerzői vénáját, na meg az ujjait. Gitártémái talán itt tetszenek a leginkább, bár döbbenetet nem okoznak, de kevésbé darabos, szögletes a témahalmozása, és hát maguk a dallamok, amiket kipenget, igen selymesen hatnak majd az arra fogékonyak idegeire. Andrew Whale dobos és Frank Healy basszer is két nagy veterán, ez hallatszik is. Nem bonyolódnak bele semmi olyasmibe, ami túlmutatna a britdeath határain, ám azon belül mindent profin művelnek.

Sok, mit sok, töméntelen az aktív death metal bandák és albumaik száma, és a színtéren a Memoriam is pont annyi nyomot fog hagyni, mint a legutolsó, gamer laptopon torrentezett zeneszerkesztő szoftverrel összedobott szobazenekar produkciója. És könnyen lehet, hogy a Requiem For Mankind nem is forradalmibb egy Marvel- és egy Star Wars-filmsorozat egy-egy epizódja között kigondolt és fel is rántott albumnál, de biztos, hogy az átlagnál jóval profibb, és ami talán fontosabb, illetve egyre ritkább: őszintébb.