Shock!

A Meshuggah érdekes egy képződmény a világ rock/metal masszájában. Lehet őket szeretni, nem szeretni, gyűlölni nem igazán, mert azok is elismerik érdemeiket, akiktől távol áll ez a fajta, nagyon kiszámított zene. Az "I" címet viselő EP egy darab 20 perces dalt tartalmaz, amit a srácok két lemez között rántottak fel, ki tudja milyen indíttatásból, talán egy próba alkalmával annyira beleborultak néhány rögtönzött témába, hogy azt gondolták ezt ki kellene nyújtani 20 percnyire legalább. Mindehhez egy mostanában alakult független kis amerikai kiadót találtak.

Nem ez a lényeg. A nóta elején másfél percen keresztül ugyanazt a zakatolást hallod, amiről David Lynch Eraserhead című korai filmje jut eszembe, ha annak kibírod az első tíz percét, tetszeni fog, ha kikapcsolod, nem a te világod. Valahogy a Meshuggah is ilyen manapság. Rég a múlté a D.E.I. lemez dalközpontúsága, utána beleborultak véglegesen az agyonritmizált világba, elképzelhetetlennek tűnő ötletekből képesek dalokat gyártani. Ez most is így van, az "I" egy szörnyű, monumentális gépezet, ami beszippant. A nyolcadik percig úgy érzed, apró, de tonnányi ütésekkel morzsolják szét a csontjaidat egyenként, és akkor leáll minden, pár tétova hangot hallunk, majd jön a dal egyik legkönnyebben befogadhatóbb ritmusképlete, fel is lélegzik a hallgató.

Később még jobban letisztul a zene, azt a jelzőt is rájuk lehet biggyeszteni rövid ideig, hogy "fogós" a zene, aztán jönnek a disszonáns hangok, megfejthetetlen ritmusképletek. Sajnos Jens Kidman egyre egysíkúbban üvölt, a vokált teljesen alárendelik a zenéjüknek. Kár. Bár az is igaz, erre a zenére szinte képtelenség lenne bármilyen karakteres vokáltémát kitalálni. A dalszöveget kivételesen nem Tomas Haake írta, hanem a ritmusgitáros Marten Hagström, de a stílusa "haakés", vagyis masszív szótárazással érthető kicsit, vagyis még akkor is csak néz ki az ember a fejéből, hogy mit is akarnak ezzel mondani. A borítót azért nem engedte ki a kezéből Tomas, sajátos grafikusi stílusa jól felismerhető.

Vannak, akik a kezdeti időkben kattantak rá a Meshuggah-ra. Mások a harmadik lemez tájékán kapcsolódtak be a folyamatba és váltak fanatikus gyűjtővé. Vannak akik messziről tisztelik őket. És akadnak mostanában sokan, akik fennen hangoztatják, hogy szeretik a zenéjüket, de inkább csak valami elitista sznobság vezérli őket, mert most divat kedvelni az érthetetlennek tűnő zenéket. Mindegy, ki miért hallgatja, a táboruk egyre nagyobb, és ez jó.

Nehéz ezt pontozni, igyekszem félretenni fanatizmusomat, de így is csak azt tudom megállapítani, hogy zsenik ezek a fickók. Kilenc meg csak azért, mert mégiscsak egy dal, és várom nagyon az új lemezt. Majd az.