Shock!

Nem biztos, hogy célravezető találgatásokba bocsátkozni azt illetően, vajon a Metallica csak a Lulu gyakorlatilag egyöntetűen pocsék fogadtatása miatt, sürgősségi tűzoltásként érezte-e szükségét kihozni ezt az EP-t négy elfekvőben maradt Death Magnetic korabeli dallal, vagy akkor is kiadták volna amolyan extra harmincéves szülinapi bónuszként, ha sosem bútoroznak össze Lou Reeddel. A kezdeményezés így is, úgy is rendhagyó, hiszen James Hetfieldéknél sosem volt szokás kiadatlan saját témákat közkinccsé tenni, a maxikon, extra verziókon sokkal inkább erőltetnek egy-egy ötvenezredik riói Harvester Of Sorrow-t vagy madridi Seek & Destroyt, mint valami tényleg érdekes csemegét. Vagyis akármi is volt a fő motiváció, a dolognak csak örülni lehet. A Beyond Magnetic egyelőre csak digitális formában jelent meg, de mivel a Metallica rendelkezik egy olyan teljesen elborult módon fanatikus közönségréteggel, amelyik a régi dalok szanaszét csócsált újabb koncertverzióit is képes drága pénzért begyűjteni még akár a különböző kiadványok régiónként eltérő verzióin is, előbb-utóbb nyilván lesz majd fizikai hanghordozó is.

Ami a San Francisco-i születésnapi bulikon debütált négy ismeretlen dalt illeti, 2008-as felvételekről van szó, amikről maga a csapat is hangsúlyozza, hogy ebben a formában nem feltétlenül tekinthetők befejezettnek. Ennek legfőbb jele egyébként az, hogy hiányzik róluk az utolsó lemez kapcsán annyit gyalázott masterelés, vagyis túlkompresszáltságtól, nagy hangerő esetén jelentkező torzulásoktól ezúttal senkinek sem kell tartania. Maga a hangzáskép azonban hasonló azokkal a nyers gitárokkal, és a zene stílusát tekintve sincs nagy eltérés a Death Magnetichez képest: a régi, thrashes Metallica vonásai dominálnak a dalokban, de távolról sincs szó totális retróról, a '90-es évek megközelítése is tetten érhető itt-ott. A kisördög azért ott motoszkál bennem, hogy megjegyezzem: bizonyára nem véletlenül hagyták le annak idején az album végső verziójáról ezt a négy dalt. Ez persze nem azt jelenti, hogy rosszak, alapvetően nincs velük semmi gond, de tény, hogy egyik sem futballozik egy ligában a Death Magnetic csúcsnótáival. Vagyis ne számíts The End Of The Line-ra, Broken, Beat & Scarred-ra vagy The Judas Kissre, de ettől eltekintve stílusos ajándék ez a rajongótábornak, ehhez nem is férhet kétség.

A nyitó Hate Train amolyan old school metallicás lüktetésű téma, amiben néhol tetten érni vélem a Fuel kavargó riffelését is. A zene tetszik, de Hetfield nekem egyértelműen sok ebben a dalban: a nyugisabb refrént nem igazán sikerült elkapnia, így ehelyett inkább túlénekli. A Just A Bullet Away mindenképpen ütősebb, stoneresen, kyussosan búgó porszívó-riffek csapnak benne össze egy elég egyértelműen a Slayer (konkrétabban: Postmortem a Reign In Bloodról) nyomdokain született középtempós, zakatolós témával. Nem állítom, hogy nem csúszott bele pár olyan ütem vagy átvezetés, amit ne lehetne simán kihagyni (ez egyébként a Death Magneticen is visszatérő probléma volt), de összességében megnyerő a végeredmény, még a sejtelmesen belassulós középrész is működik. A Hell And Back az előző kettőnél kicsit kevésbé direkt, de a groove ebben is összekeverhetetlenül metallicás, bár a higgadtabb verzékben – tőlük újszerű módon – némi toolos feeling is befigyel a pengetésben, James kissé gajdolósabb énekstílusa pedig nyíltan idézi meg a sperma- és húgyfoltos ikreket. A bridge is elég nyilvánvalóan Load / Reload érás. Nem rossz, de nem is csodaszámba menő remekmű. Nekem a Just A Bullet Away mellett a záró, nyolcperces Rebel Of Babylon tetszik a legjobban ebből az eresztésből, amiben a '90-es éveket idéző lassú részektől kezdve középtempókon át tika-tikás thrashig és nagy terű, rockosabb riffekig minden van, de valahogy mégsem válik katyvasszá, teljes egészében oda lehet állni mellé, és Kirk is nagyon jókat szólózik benne (sőt, igazából mind a négy nótában alaposan kitesz magáért). Nyilván ettől sem kell a 2010-es évek ...And Justice For Allját várni, de jó hallgatni.

Mint mondtam, nem kihagyhatatlan kiadvány a Beyond Magnetic, de aki igazán szereti a Metallicát (márpedig vannak így ezzel néhány millióan a világon...), úgyis meghallgatja majd, a fanoknak pedig tényleg eszményi csemege. EP-ket nem szoktunk pontozni, úgyhogy ezt most is megspórolom, de még a néhol jelentkező felesleges zsír ellenére is abszolút rokonszenves a kezdeményezés. De most már elég az extrákból, jöjjön az új lemez!