Úgy tűnik, az ünnepek mellett lassan már az épp aktuális Michael Schenker anyag megjelenése is stabilan részét fogja képezni egy adott évnek. Tekintve, hogy hősünk tizenpár esztendeje igencsak elmerült a legendarombolás szennyes mocsarában, ez a munkamorál mindenképp üdvözlendő, ugyanakkor a sok mindenkitől sok. A mi feladatunk azonban sokkal nemesebb annál, mint hogy prekoncepciókból építkezzünk, épp ezért természetesen mindent alaposan górcső alá vettem, hogy a kellő szabatossággal számolhassak be a Revelation zenei anyagáról.
Egyrészről újfent megállapíthatom, hogy az ifjabbik Schenkernek kifejezetten jól áll a nosztalgiázás. Na persze nem arra gondolok, amikor visszaemlékszik a bátyjával eltöltött korai évekre, és hetet-havat összehord a különböző interjúhelyzetekben, hanem amikor a mainstream tendenciákat tudomásul sem véve, 2019-ben is maximálisan a '80-as években bejáratott stílusban írja és hangszereli dalait. Mindehhez ráadásul – hogy a dolog még autentikusabb legyen – ismét előszedi a régi harcostársakat. Itt van tehát a Michael Schenker Group hajnaláról Gary Barden a mikrofonnál, illetve Simon Phillips a dobcájg mögött (és igen, kedves barátaim, ismét bizonyítást nyert, milyen izgalmas dolog is lehet a kettőnégy, ha igazi mesterember kezébe kerül), továbbá Graham Bonnet, illetve a McAuley-Schenker Group korszakot képviselő kollégák, és a lista itt még nem ér véget. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy a sztárparádé nem válik-e jelen esetben központibb kérdéssé a dalszerzés-hangszerelés résznél. Nos, a válasz igen is, meg nem is, akár a népmesében...
Egyrészről szerencsére Michael sok évtizede megkérdőjelezhetetlen tehetsége mellé adott a kellő rutin és profizmus is, amelyet kamatoztatva végig dalszerkezetekben és dallamokban gondolkozik, és ezáltal egy ilyen népes és sokszínű társaságot is sikeresen összefog. Így például a négy – illetve a különleges vendéggel együtt öt – tenor (a fent említettek, plusz Doogie White, epizódszereplőként pedig a Blackmore által felfedezett Ronnie Romero) szerepeltetése sem tűnik kaotikus bohóckodásnak, mindenkinek pont annyi szerep jut, hogy a produkció ne billenjen ki az egyensúlyából. Még Bonnet is egész szépen helytáll a szólórészeiben az utóbbi évek tükrében tett prognózisomhoz képest, és nem késztet hosszas agyalásra arról, hogy vajon hányféle stúdiótrükkre lehetett szükség az egykor bitangerős torkú énekes sávjain. Bár a pár generációval fiatalabb Romero vendégénekesi minőségében pofátlanul a sarokba állít mindenkit, és hatalmasat villant az egyébként nem különösebben kiemelkedő We Are The Voice-ban. Talán a Behind The Smile komplikáltabb énektémáit is átpasszolhatta volna neki Herr Schenker, és az ő hangján kissé impulzívabban szólalna meg a nóta, mint Doogie White kissé erőlködőnek ható előadásában. A fickó ráadásul olyan mesterien hozza a néhai Steve Lee-t, hogy ennél jobb „ajánlólevélre" aligha volna szükség a Gotthard énekesi pozíciójára. (A CoreLeoni elnevezésű side-projektből ítélve talán már kapizsgálnak valamit a svájciak is...)
Bár mint azt az eddigiek is alátámaszthatják, kétségkívül izgalmas egy efféle szuperfelállást tanulmányozni, és a zenei körítés is igényesre sikeredett, a katarzis azonban számomra valahol elmaradt. Természetesen a mai napig élményszámba megy Michael minden lefogott hangja, emellett pedig dalszerzőként is teljes mértékben önazonos, amit hallunk tőle, valamiért azonban az általános szimpátiánál lényegesen nagyobb elismerést csak elvétve tudtak kicsalni belőlem a friss szerzemények. A kérdésre tehát, miszerint érdemes volt-e alig másfél évvel elődje után újabb stúdióanyaggal előrukkolni, korántsem tudok egyértelmű igennel felelni. Talán majd az utókor fogja megfelelő megvilágításba helyezni ezt a kérdést.
Michael Schenker legújabb produktumát elsősorban alighanem életművének behatóbb tanulmányozói fogják értékelni, és talán maga a gitáros is rájuk apellál főként. Ez önmagában rendjén is volna, én pedig a magam részéről tudomásul veszem, hogy ebben az összefüggésben csupán másodlagos prioritású hallgatóságnak számítok. Arra viszont azért kíváncsi volnék, hogy mi sülhetett volna ki ugyanebből a tizenhárom dalból, ha még legalább fél évvel tovább agyalnak rajtuk.
Hozzászólások
Kissé túltolod! A dobos neve szerintem kb. öt arcnak mond valamit idehaza, és oké, nyilván lehetett volna írni pár sort a halálhíréről (2 Csapda-hír helyett), de ennyit nem ér az egész, hogy a lemezkritika kapcsán semmi másról se szóljon a kommentszekció. Bár gondolom, ezt is majd jól megmagyarázod 26 körmondatban. :D
Kedves Bálint! Nem egy komplett nekrológot kértem rajtad számon, nekem már bőven elég lett volna egy fél mondat, amiben szerepel a tény, hogy miért is Simon Phillips dobolta fel a lemezt. Mert hogy nekem Herr Schenker nyilatkozataibó l teljesen egyértelmű, hogy Ted nem azért nem játszik az új albumon, mert le akarták cserélni, hanem azért, mert meghalt.
Nyilván Michael rengeteg dobossal dolgozott együtt, és ha McKenna '84 óta nem játszott volna vele, akkor valóban nem sok értelme lenne a friss lemeznél kitérni arra, hogy idén elhunyt. De az, hogy valaki "kihal" egy aktívan turnézó zenekarból, szerintem igenis fontos a formáció aktuális lemeze kapcsán.
Tényleg nem akarnék ebből most már nagy hozzászólás-cunamit generálni, így zárásként csak annyit mondok: érdemes lenne Ádámról példát venned! Nem szégyen beismerni, ha valami kimaradt egy cikkből, aminek ott lett volna a helye!
Ahogy írtam, nem az zavar igazából, hogy nem jelent meg külön hír januárban Ted haláláról. Ezt inkább csak furcsálltam, mert anno ő dobolta fel az Assault Attack lemezt, amit a Shock több szerzője is a kedvenc Schenker albumának nevezett korábban. Viszont egyszerűen nem értem, hogy a lemezhez kapcsolódó híreknél (felvezetők, kritika), hogy nem lehetett egy pár szóban kitérni erre a helyzetre? Szó van róla a cikkben, hogy az előző lemez megjelenése óta csak másfél év telt el. És ez alatt meghalt valaki a zenekarból. Ha csak az eltelt eseményeket sorra vesszük, már le kéne írni. Szóval van itt a Shock részéről egy furcsa és érthetetlen, viszont természetesen a legkevésbé sem szándékos tendencia, ami feltűnt, és szóvá tettem. (És mielőtt: ez nem gúnyolódás, tudom, hogy tényleg nem szándékos.)
De: mostanra a rockzenészek tömege lépi túl a hatvanas, vagy akár a hetvenes életkort is. Találomra megnéztem most kettőt. Robert Plant, Tony Iommi: mind a ketten 71 évesek. Bármi történhet velük. A kevésbé ismertekkel is. Ha egy rockzenei oldal elkezd minden kevésbé ismert zenész haláláról is beszámolni, hamarosan több lesz a gyászjelentés, mint a lemezkritika.
Szóval még egyszer mondom, nyugodjék békében Ted McKenna. De azt is el kell mondjam, én a nyolcvanas évek közepétől igyekszem megismerni mindent, ami rock vagy metal - de nem ismertem a nevét. Szeretem Schenker zenéjét, annak különösen örülök, hogy még él, de nem ismerem minden kísérőjét. És nem gondolom, hogy a Shock vagy bármelyik másik zenei oldal köteles lenne lehozni minden kevésbé ismert zenész halálhírét. Sajnos ebből egyre több lesz. Ez van.
Amúgy van a Wikipédiának egy List of 2010s deaths in rock and roll oldala, ott elég korrekt módon követik a haláleseteket, ha valakit érdekel.
Most komolyan?! Minek kéne történnie ahhoz, hogy legalább egy fél mondatban megemlékezzetek Ted McKennáról? Oké, januárban kimaradt a halálhíre, van ilyen, sajnos a rockszakma elért abba a korba, hogy egyre többen mennek el. Aztán jöttek az új lemez megjelenéséről szóló cikkek, ott szintén nem említettétek meg, hogy miért kellett két új dobosnak feljátszania a lemezt. (Volt másik olyan internetes magazin, akik megtették.) Ráadásul az egyik ilyen cikknél fel is hívtam erre a figyelmeteket.
Most meg itt a lemezkritika, és abban sem esik róla egyetlen szó sem. Szóval: igazságot Ted McKenna emlékének!
(Nem kötözködni akarok, inkább a meglepettség mondatja velem a fentieket. Messze a tiétek a legjobb magyar netes rockújság, látszik, hogy igyekeztek minden eltávozóról megemlékezni, alstílusoktól és a "sztárság" fokától függetlenül. És ezért nem is értem, hogy maradhatott ki egy ilyen hír a cikkekből.)