Shock!

Néhány évvel ezelőtt a Symphony X tagsága bejelentette, hogy a csapat ugyan nem oszlik fel, működésüket azonban meghatározatlan időre jegelik, aminek fő oka talán az Adrenaline Mob mellett egyre jobban elköteleződő, de ezer más helyen is aktív Russell Allen lehetett. David Z. tragikus halála miatt azonban a Mobnak sajnos alighanem vége, így talán van esély az anyazenekar visszatérésére is, bár tény, hogy honlapjuk bő egy éve nem frissült, és a Facebook-profiljuk sem árulkodik túlzott aktivitásról.

Amíg a SyX szusszan egyet, bőgősük, Mike Lepond egy olyan bandával múlatja az időt, ahol a Watchtowerből, Hadesből és Non-Fictionből ismert, jellegzetes hangú Alan Tecchio a frontember. 2014-es bemutatkozásuk után idén januárban érkezett meg kettes lemezük, a Pawn And Prophecy. A továbbra is dobgéppel nyomuló zenekar immáron három fővel támad, hiszen az eddig valamennyi húros hangszert kezelő Mike karmai közül a többek között Ross The Boss oldaláról is ismert ifista, Lance Barnewold kaparintotta meg a hathúrost, így ezentúl trióban nyomják. Mármint a stúdióban, mivel koncertekről esetükben továbbra sem tudni.

Anno a csapat debütalbuma ugyan nem váltotta meg a világot kissé poros, régisulis heavy metaljával, de volt rajta pár tényleg jó nóta, Tecchio miatt pedig helyből kaptak nálam néhány méter előnyt. Azt a lemezt azóta is sokat hallgatom, így a folytatás érkezésének hírére is hamar lecsaptam, az a tény azonban, hogy csak hónapokkal megjelenése után olvashatsz nálunk a Pawn And Prophecyről, önmagában elárulja, hogy valamivel kevésbé tetszik, mint elődje. Ennek oka pedig, hogy ezúttal a csapat thinlizzysen monumentális, epikus, heroikus oldala került kidomborításra, ami ugyanúgy nem fekszik nekem, ahogy a debüt esetében is ezekkel volt leginkább bajom.

A nyitó Masters Of The Hall egyértelműen kijelöli az irányt, amire később csak ráerősít többek között a Mike varázslásaival telepakolt, nehézkesen vánszorgó I Am The Bull és a záró, egyértelműen túltolt, tizenegy tételből álló, 21 perc fölé kúszó címadó. LePond két Symphony X-beli cimborája persze ismét felbukkan a lemezen, hiszen mind Michael Romeo, mind Michael Pinella billentyűzik, Romeo pedig egy szólót is villant a négy vendégénekest, köztük a Benedictum amazonját, Veronica Freemant is csatasorba állító zárónótában. A zenekar erőssége azonban továbbra is inkább az, hogy tudnak olyan sodró, in your face-jellegű heavy metal alapvetéseket írni, mint az Avengers Of Eden, a Hordes Of Fire vagy a Black Legend, és olyan tök egyszerű, de mégis fogós refréneket kitalálni, mint ami az Antichristban is hallható. Legközelebb remélhetőleg a rockopera-jelleg helyett inkább ezek felé billen majd a mérleg nyelve.