Shock!

Mikor meghallottam, hogy a Symphony X basszusgitárosa szólólemezre készül, finoman szólva sem kaptam a szemembe az idegtől. Leginkább ugyanis valamiféle jazzes, netán funkos, instrumentális anyag képe úszott be szemeim elé, az ilyesmi pedig nem igazán az én asztalom. Mikor azonban kiderült, hogy a Silent Assassins lemezt az az Alan Tecchio fogja felénekelni, aki a kultikus Hades soraiban (illetve később a Non-Fictionben, a Watchtowerben, a Seven Witchesben és még ezer más helyen) szerzett magának komoly reputációt a power metal szerelmesei között, máris sokkal érdekesebbnek tűnt a dolog. A végeredmény pedig tulajdonképpen igazolta is a várakozásaimat.

Mike LePond nem a művészkedős, hanem sokkal inkább a kő metal végén fogta meg a dolgot, ami eléggé szokatlan, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik vezető progmetal zenekar top muzsikusáról van szó. A nyitó Apocalypse Rider például akár felturbózott Motörhead is lehetne úgy riffelését, mint hangzását tekintve is. A bőgő pont annyira van előtérben, mint Bibircsókoséknál, az viszont igaz, hogy valamivel elegánsabban, kevésbé varacskosan búg, a jó Mike pedig elereszt néhány olyasféle nyakatekert futamot is, amit Lemmytől kár lenne várnunk. Ilyen csendül fel például a súlyosan menetelő Red Death keleties hangulatú intrójában is, de a hangzásában itt leginkább az overkilles D.D. Verni soundjára hajaz. A direkt heavy metal-darabok mellett vannak epikusabb, kissé filmzenés dolgok is, melyek azonban kevésbé működnek. A The Quest eleje például olyan, mintha a Trónok harca betétdalának egy elfeledett átdolgozása lenne. A baj pedig pont ezekkel a monumentális dolgokkal van, Tecchio metszően éles, magas hangja ugyanis nem éppen alkalmas ilyesmire, ráadásul a csapat effajta témái egyébként is csupán meglehetősen szürke Thin Lizzy/Manowar-utánérzéseknek tűnnek.

Az olyan, egyszerűbb, egyenes vonalú dalok viszont igazán ütnek, mint például a The Outsider, mivel süt róluk, hogy igazi örömzenélés során álltak össze: elsőligás arcok poénból gyermekkoruk kedvenceinek világában muzsikálnak. Merthogy Mike LePond mellett itt van a Symphony X másik Mike-ja, a gitárvarázsló Romeo is, aki a billentyűket is feljátszotta az albumra, és beprogramozta a dobokat, gitáron pedig besegített még egy Mike, mégpedig Metal Chlasciak. Így tehát a Whiplash analógiájára (náluk Tonyból volt ugyanennyi) akár The Band Of Three Mikes is lehetne a formáció neve, persze ha a későbbiekben LePond szólóprodukciójából igazi zenekarrá akarnának fejlődni. Érdemes lenne, mert ha valaki – mondjuk Romeo – lenyesegette volna a lepondi szerzemények sallangjait, ez a produkció is sokkal erősebb lenne. Helyenként ugyanis annak ellenére is túl sok a varázsos basszusfutam, hogy egy bőgős szólólemeze kapcsán az ember felkészül az ilyesmire, ahogy arra is, hogy sok esetben ezek a gitárszólókat is kiváltják. Ettől függetlenül azonban több olyan nóta kellett volna, mint a pörgős Silent Assassins vagy az iszonyat fogós és slágeres Ragnarok, amelynek eredeti verziója még a Silent Witches Call Upon The Wickedjén jelent meg James Rivera tolmácsolásában. Mivel azonban a 2011-es Witches megjelenése előtt még Tecchio énekelt a csapatban, illetve LePond volt a bőgős, valószínűleg masszívan benne volt a kezük a szerzeményben, ezért is kapott helyet a Csendes Orgyilkosok első dalcsokrában. Bár kétségkívül kilóg az anyagról, egyértelműen a legjobb pillanatok között van.

A soron következő, igen erős Mercyful Fate-hatásokat felvonultató, hétperces The Progeny is rendben van, a tíz perc fölé kúszó, záró Oath And Honourt viszont jobb lett volna lehagyni. Háromnegyed óra ugyanis bőven elég lett volna, mivel a Silent Assassins erényei ellenére sem több csupán egy megbízható heavy metal lemeznél. Az epikus, magasztos dolgok kicsit tán túl szürkék, de a horzsoló pillanatokkal ettől függetlenül szemernyi probléma sincs. Mike LePond első szólólemeze tehát nem progresszív, nem világmegváltó, még csak nem is kiemelkedő. Összességében viszont szórakoztató.