Az 1994-es Is What It Is óta hatalmas rajongója vagyok Mike Sternnek, és műfajtól függetlenül az egyik abszolút kedvenc gitárosomnak tartom. Ennek fényében talán elnézhető, ha röviden megemlékezem az idei év általam egyik leginkább várt albumáról, a Grammy-díjra hatszor jelölt New York-i gitáros immár tizenötödik lemezéről. Szólólemezei mellett persze számtalan egyéb formáció albumán szerepelt a '70-es évek második fele óta akár zenekari tagként (a Blood, Sweat & Tearsben, a Becker Brothersben, Billy Cobham oldalán, nem utolsósorban Miles Davis zenekarának legendás késői felállásában a '80-as évek első felében), akár vendégzenészként. Bár az utóbbi néhány lemezén némileg háttérbe szorultak a jazzrockos témák, helyet adva a hagyományosabb jazzes, bluesos, de gyakran világzenei elemeket és kísérletezősebb dolgokat is magába olvasztó muzsikának, azért a három évvel ezelőtti, fantasztikusra sikeredett Big Neighborhoodon csak felbukkant egy bizonyos Steve Vai, ami már önmagában is jól mutatja, hogy a hamarosan a hatodik x-et is betöltő gitárostól ma sem áll távol a keményebb hangzás.
Ennek megfelelően Stern legújabb alkotásán is befigyel némi torzított gitár, s ezeknél a részeknél Stern Yamaha signature gitárjának jellegzetesen visító orgánuma mérföldekről felismerhető és összekeverhetetlen. A hangszín, amely ebből a bizonyos módosított Telecaster-modellből árad, valamint Stern dallamvilága bizony annyira kiforrott, hogy az ember azt gondolná, ez ennyi kiváló album után már-már a változatosság rovására megy. Szerencsére erről szó sincs: bár a recept lényegében változatlan, s az All Over The Place a 2004-es These Times egyenes ági leszármazottja, egy másodperc unalom nem préselődött ebbe a korongba (sem), 75 percnyi igen változatos, felemelő zene viszont annál inkább.
A cím meglehetősen jól tükrözi azt a fajta sokszínűséget, amit ez az album felvonultat a műfaji elemek tökéletes keveréke révén, s nem utolsósorban annak a több mint fantasztikus névsornak köszönhetően, akik ezen a lemezen tiszteletüket teszik. Az előző kiadványokhoz hasonlóan ugyanis itt is szinte mindegyik nótát más-más – egytől egyig all-star - felállás hozta össze, noha a szerzeményekért egy személyben Mike mester volt a felelős. Hogy csak a legnagyobb kedvenceimet említsem, két dalban dobol a mágus Dave Weckl, szintén kettőben elereszti jellegzetes afrikai orgánumát és bőgőzik Richard Bona, egyben trombitál minden idők egyik legnagyobb tenorszaxofonosa, a tavalyelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt Michael Brecker testvére, Randy Brecker, illetve kettőben szaxofonozik Bob Franceschini, Bob Malach és Chris Potter. Rajtuk kívül természetesen mindegyik nótában zongorázik, illetve helyenként Hammondon varázsol Stern régi harcostársa és producere, Jim Beard. A neves társaság tagjai közül többen már a '80-as években is együtt zenéltek Sternnel (pl. a veterán dobossal, Al Fosterrel már 1981-ben együtt játszottak Miles Davis Grammy-díj nyertes We Want Miles című koncertlemezén), míg a többiek a '90-es, illetve a 2000-es években váltak a gitáros rendszeres társaivá.
A tizenegy szerzeményt lényegében három nap alatt rögzítették, természetesen élőben, minimális utómunkálattal. Ebből következően persze előfordulnak nem kellően kitartott hangok, apró mellényúlások és hangsúlytévesztések, de pontosan ettől lélegzik és lüktet az egész muzsika, annyira élő és emberi. Egyszerűen tapintani lehet azt a vibrálást, ami a muzsikusokat körüllengi, az ember érzi azt a láthatatlan kapcsot, ami ezeket a nagyágyúkat szavak nélkül is összeköti. Bár a különböző korú és hátterű zenészeket eltérő stílusok és megközelítések jellemzik (pl. a hagyományosabb stílusú, akusztikus nagybőgőn brillírozó Dave Hollandot és a modern basszusgitározás egyik legnagyobb alakját, a kameruni zsenit, Richard Bonát, vagy a fúziós jazzdobolás talán legnagyobb mesterét, Dave Weckl-t, illetve az immár csaknem 70 éves bebop-király Al Fostert), a zene iránti odaadás és feeling az összes muzsikust és szerzeményt egytől egyig száz százalékosan jellemzi.
Nagyon nehéz ebben a bivalyerős mezőnyben kedvenceket megnevezni, de hozzám mindig is Stern tempósabb, dinamikusabb szerzeményei álltak közel (például az olyan örök favoritok az említett 1994-es lemezről, mint a Ha Ha Hotel, vagy a Showbiz), így ezúttal is a rockosabb címadót, a fenomenális dallamokat és groove-okat felvonultató Flipside-ot, illetve a Richard Bonával előadott, világzenei ihletésű két dalt (Cameroon, Light) emelném ki. De mondom, bármelyiket említhetném, hiszen az akusztikus gitárral kísért, Stern lemezeken amúgy nem jellemző módon női énekkel előadott As Far As We Know is csodálatos (s hab a tortán, hogy az általam eddig ismeretlen, de gyönyörűen tündöklő hangú Esperanza Spalding ebben a nótában bőgőzik is). A hagyományosabb, swinges lüktetésű OCD a jazz fénykorát idézi Jim Beard zongorajátékával, Dave Holland nagybőgőfutamaival, Kenny Garrett hagyományőrző, ám félelmetesen modern és technikás szaxofonszólójával, és Al Foster óramű pontosságú alapjaival. Ráadásul ebben a számban a sorok között Stern finom zenei utalásokat tesz az 1997-es Give And Take Albumra, valamint Miles Davis klasszikus Solar című szerzeményére. Victor L. Wooten kiváló slap-basszus szólója ugyancsak említést érdemel. Mike szintén gitáros (és énekes) felesége, Leni Stern, bár a gitáros az egyik legfőbb zenei inspirációjának tartja, mégis ritka vendégnek számít a lemezein: ezúttal azonban nem elég, hogy a fogós nyitónótában, a sejtelmesen osonó AJ-ben játszik csodálatos érzéssel a waw-pedállal megbolondított gitáron, hanem az az Out Of The Blue-ban egy N'Goni nevű, Maliból származó húros hangszeren is penget egy ízeset.
Röviden: az All Over The Place úgy tökéletes, ahogy van, Mike Stern páratlan zenéjének és immár több mint három évtizedes életművének esszenciája, mely könnyen befogadható a nyitottabb gondolkodású rockzene-rajongók számára is. Mindenképp érdemes egy kísérletet tenni vele, és itt kezdeni az ismerkedést. Nálam biztos, hogy a nyári esték egyik leggyakoribb vendége lesz. Szerencsére Mike Stern is azok közé tartozik, akik szeretnek Magyarországon fellépni, így elég gyakran megfordul nálunk különböző formációkkal. Márciusi pécsi koncertjét sajnos kihagytam, de ha legközelebb erre jár, feltétlenül érdemes lesz újra lecsekkolni, hiszen ez a fajta zene (is) élőben az igazi.
Hozzászólások