A Mindcrime számomra mindig egy talány volt. A zenészek kvalitásait nem lehet elvitatni, emberileg tök szimpatikusak, egy kincset birtokolnak a csapatban, méghozzá Ráth Zsoltot (ének), aki benne van a hazai öt legjobb metal torok között, legalábbis ebben a műfajban biztosan. Fantasztikusan jó hangja van, és valahogy mégsem ismerik annyian, mint kellene.
Miért van ez? Talán azért, mert nem jött be igazán a Mindcrime-nak a nagyobb áttörés, hiába áll a Warner a hátuk mögött. Persze sokszor ez sem jelent semmi, úgyis a zenekarnak kell megküzdenie mindenért, tökmindegy ki adja ki őket. Nekem úgy tűnik, mintha folyton keresgélnék a saját stílusukat. Ráadásul Zsolt sem aknázza ki a tehetségét, mivel a legújabb albumon mondjuk többet lehet rappelni hallani, mint énekelni. Kár, nagy kár.
De ne szaladjunk a dolgok elébe, előbb néhány szót ejtenék a hangzásról. Bődületes bikán szól az anyag (HSB, mi más?), aminek következtében több nyugati cd-m pánikszerűen menekült vissza a tokjába. A bikaság mellett tiszta is, minden apró rezdülés tökéletesen a helyére került, még a dobok is jól szólnak, ami itthon még elég ritka. A zene viszont... A nyitó dal rendben van, a refrén külön tetszik, a második tétel már sápadtabb, a harmadiknál már elfáradtam - túl sok a rappelés, ez a Ganxta-féle stílus valahogy nem áll jól a Mindcrime-nak. A szaxofon viszont megint tetszik, ez jó húzás volt. A negyedik szám mintha egy - néha gitárt is tartalmazó - Crazy Town dal lenne... mit mondjak?.. Inkább semmit. Az ötödik egy átvezetés, Djoint által kreálva - ha jól sejtem. Elég semmitmondó, mint ahogy az utána következő dal is, amiben üdítő színfolt a hisztis refrén. Menjünk tovább. Még mindig nem találom az eget rengető dallamot, csak szövegelést, szövegelést, modern megközelítésű zenei aláfestéssel, amiben ha hoznak egy finom témát, a következő pillanatban tuti agyoncsapják valamivel. Miért?!?
A nyolcadik szám végre hangulatos, csak az a szöveg ne ilyen lenne - de erről később ejtenék szót. A kilences ismét egy rövid átvezetés, a tízesben megint találtam egy állat jó részt unalmas rappeléssel körítve, a tizenegyes meg a levezetése mindennek. A tizenkettes a mélypontja a lemeznek, amolyan igazi Dopeman-féle borzalom, hogy ezt miért kellett felrakni, arról lövésem sincs. Az utolsó dal újra pörög, tipikus beindulós koncertdal. A szövegek. Alaposan alulmúlták önmagukat a srácok, ezen nincs mit szépíteni, butácskák azok a sorok...
El nem tudom képzelni, milyen rétegnek készült ez a lemez. Biztos van egy kitartó tábor, amely úgyis megveszi, de érzésem szerint a rappereknek túl metalos, a metalosoknak meg túl rappes. Nincs íze. Szóval én nem értem, hogy mindezt miért, de ezt majd egy interjúban úgyis kifejthetik a srácok, addig is hallgassatok bele, sosem lehet tudni, hátha nektek bejön. Nekem nem jött be. Ja, és híreim szerint jobban fogy, mint az eddigiek. Ezt fejtsétek meg.
