Csak nem akaródzik Al Jourgensen industrial legendának letenni végleg a lantot. Ugyebár még az úgynevezett Bush-trilógia befejező részénél felvilágosított mindenkit, hogy ennyi volt, vége a legzajosabb minisztérium működésének. A remek The Last Sucker nagylemez bejelentése után nem sokkal, ám annak még megjelenése előtt – figyelitek a csavart? – útjára engedtek egy teljesen felesleges remix albumot Rio Grande Dub címmel, melyen a Rio Grande Blood bivalyerős dalait hallhattuk kicsit másképp.
Máig sem világos, ennek pontosan mi értelme is volt. Mindegy, Alien Jourgensen azért csak tovább törte a fejét igen erősen, mi olyat lehetne még megtenni, ami eddig kimaradt a Ministry történetéből az ilyen-olyan remix és válogatás albumok mellett.
Így született meg az igen vicces borítójú lemez, amin Jourgensen látható John F. Kennedy mellett, annak bajszos-cigizős feleségének álcázva. S valami ilyesmi lett ez a feldolgozás album is, meghökkentő, néhol humoros de egészen eredeti. Gyakorlatilag egyetlen olyan átdolgozás sem szerepel a lemezen, ami ne lett volna teljes egészében a Ministry hosszú évek alatt kialakult zenei világához igazítva. Van itt Rolling Stones, de nem a kismilliószor át-meg átgyúrt Paint It Black, hanem a talán kevésbé ismert Under My Thumb. Aztán olyan, általam is favorizált dalokhoz nyúlt még hozzá az öreg zajmániákus, mint a T. Rex Bang a Gongja, vagy a Ram Jam Black Bettyje, mely utóbbit némileg hasonló módon korábban a Spiderbait is átformálta. Meglepett még a Space Truckin' klasszikus felhasználása, mely a Deep Purple nevéhez köthető, és ez sem egy nyilvánvaló választás, de a Ministrysen széjjeltorzított gitárokkal nagyon súlyos lett.
Az újonnan felvett feldolgozások mellett három, már korábban megjelentetett dal is felkerült a lemezre, így Bob Dylan mélázós Lay Lady Lay-je, a Trent Reznorral elkövetett, zseniális ipari Supernaut és az utolsó sorlemezen található brutális Roadhouse Blues, melyet a The Doors annak idején némileg visszafogottabban játszott. A csúcs azonban kétségtelenül a lemezt záró Louis Armstrong klasszikus, a What a Wonderful World. Ha létezne olyan zenei díj, mellyel külön csak a feldolgozásokat illetnék, ez biztos, hogy megérdemelne minimum egyet. Vigyorgás nélkül mindenesetre nem nagyon lehet végighallgatni.
Jourgensenék épp a zenekar történetének (egyelőre) utolsó, világkörüli turnéján hirdetik az igét, s július 8-án még utoljára elcsíphetjük mi, magyar rajongók is az alakulatot a PeCsában. Nem lesz gyenge buli, az már biztos.
Hozzászólások