Shock!

Negyedik lemezéhez érkezett el a baltimore-i Misery Index, a death metal jelenkori színterének egyik legütősebb alakulata, ám ezúttal olyan művet sikerült letenniük arra a bizonyos asztalra, ami biztosan meg fogja osztani az egyébként kitartó rajongótáborukat.

A csapatot még 2001-ben alapította a vokalista/baszer Jason Netherton, s a sűrű jövés-menés következtében gyakorlatilag mindenki lecserélődött körülötte, nem nehéz így kitalálni, ki is a banda igazi főnöke. 2003-as debütáló lemezük, a Retaliate egy kiéhezett, gyilkolni képes fenevad képét mutatta, ám a három évre rá következő Discordiával még így is képesek voltak előre lépni, hogy aztán harmadik, Traitors lemezükkel végleg bebizonyíthassák mindenkinek, energikus, technikás death metalban verhetetlenek. Ugyanakkor szinte a kezdetektől tetten érhető volt pusztító zenéjükben némi hardcore, illetve punk íz is, s ez legfrissebb albumukon bontakozik ki igazán.

Kétlem, hogy mindez egy gondosan megtervezett lépés lett volna a csapat részéről, inkább a természetes útkeresésről lehet szó esetükben, hisz a profi Traitorst megfejelni nem kis feladat lett volna. Netherton és kompániája pedig nem az a fajta, akik újra és újra ugyanazt a lemezt szeretnék kiadni, csak más név alatt, ők a folyamatos fejlődésben hisznek. Ekképp a mostani lemez is igen kétarcúra sikeredett, hiszen a brutális, feszes death metal még mindig a régi, ám emellé jócskán kerültek a dalokba hc-s tempók, riffek, de Netherton is nem egyszer úgy süvölt, mint mondjuk egy rendesen berekedt Jamey Jasta.

Így a The Carrion Call hatebreedes betonozása a dal első felében akkor válik igazán feltűnővé, amikor egy leállás után, a régi időket felidézendő, a csapat ötszörös sebességre kapcsol, hogy a Sparky Voyles/Mark Kloeppel páros megvillanthasson pár jóféle death riffet. A címadó viszont már egy ízig-vérig régi vágású tétel, blastbeat tempó kerül az agresszív, zsigeri gitárriffek alá, és még a tipikusnak mondható, vijjogós szóló is a helyén van. A következő nóta viszont, mely a The Spectator címet kapta, megint a thrash és a hc kereszteződéséből született darab, de azért még itt is jelen van valami kis death jelleg. És bizony, mindez valahogy így folytatódik, egészen a 34 perces lemez végéig, hogy az utolsó hang elcsendülésével a hallgató töprengve vakarhassa a fejét, hogy most akkor ez tetszett-e, vagy sem.

Érdekes módon a lemez hangzása is inkább hajlik a hc-s irányba, vagyis szellősebb, és némileg erőtlenebb elődeinél, s így ezúttal a gitárok sem szólnak annyira tömören, inkább horzsolnak. A borító viszont a régi vágású, keményen társadalomkritikus, de ezt el is vártuk. Rengetegszer végigrágtam már magam a lemezen, de még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy akkor most ez az új irány a Misery Index esetében mennyire is tetszik. Mert egyébként még mindig jellemzőjük a zenei igényesség, és nincsenek kiugró ötletek híján sem, ám nem biztos, hogy a világnak épp egy újabb Hatebreedre volna szüksége.