Shock!

Néha van úgy, hogy az ember nem vágyik semmi újra: nem kell új telefon, új kocsi vagy új élettárs. A régi jól megszokott is megteszi. A színvonalból azonban ilyenkor sem szabad alábbadni, mert ugyan nem akarjuk épp lecserélni a tizenöt éves járgányt, de azért mégis elvárjuk tőle, hogy ne robbanjon le, miközben az autópályán döcögünk 145 km/h-val. Mint ahogy abból sem szabad engedni, hogy a szokásos reggeli kávé a megszokott, nem túl magas, de mégis konstans minőséget hozza. Azért előfordul, hogy egyszer-egyszer a szokásosnál jobbra sikerül az a csésze fekete, és ilyenkor elégedetten sóhajtunk egyet, és már jobban is indul a napunk.

Ilyesmik fordulnak meg a fejemben, amikor az új Monstrosity-albumot hallgatom. Adott egy patinás név, ami majd' harminc éve itt van velünk, és ami az 1992-es debütálás óta egy bizonyos színvonalat jelent az old school death metal amerikai ágában. Ez a színvonal nem olyan magas, hogy azzal az elitligába tartozónak mondhatná magát a banda, ahhoz azonban épp eléggé egyeneletes és megbízható, hogy aki ráharap egy lemezükre, az jó eséllyel értékelni fogja a csapat többi munkáját is. A The Passage Of Existence pedig egy meglepően jól sikerült csésze kávé, ami nem csak kellően fejbe kólint, de még az íze is kellemesen zamatos.

Pedig sokáig tologattam az archaikusan csak lemeznek nevezett mp3-mappát a gépen. Mindig jött valami izgalmasabbnak tűnő vagy valami fontosabbnak látszó zene, mígnem egy nap véletlenül félrenyomva el nem indítottam a lejátszóban a The Passage Of Existence-et az új Cher helyett. Szarvashiba, tudom, mindenkivel előfordult már hasonló, de a nyitó Cosmic Pandemia hangulatos főriffjét hallva gyorsan megnyugodtam. Persze, hogy nincs itt semmi döbbenetes újítás, de a zenekar olyan finom eleganciával keveri az ütős témákat mindjárt az első dalban, hogy talán most először karrierje során Cherilyn Sarkisian bizony hátrébb szorult a várólistámon.

Szerencsére a teljes lemez szórakoztató, az egyébként igen hosszú anyagnak több kiemelkedő pontja is akad, ami az eddigi legterebélyesebb is a sorban. Nyilván egy rövidebb formában azért nagyobb ereje lett volna a lemeznek, így azért eléggé tömény, viszont unalmassá még ezzel együtt is csak néha válik. Van valami ellenállhatatlanul szívszorító például a The Proselygeistban, ahogy azok a kántálós, betonkeverőszerűen tovagördülő részek egymásra hullanak, és hasonlóan megkapó a melódiákban erős Maelstrom is, ami pedig egy esszenciálisan klasszikus death mutatvány. Végig roppant erős egyébként a gitármunka, Mark English és Matt Barnes pimaszul dobálóznak az izmos riffekkel. Taknyom-nyálam összefolyt a The Hive témabontogatásai hallatán, de mindig megnyugtató az is, amikor egy extrém zenei anyagon olyan dallamokat hallani, mint amilyenek a Dark Matter Invocationben ütik fel a fejüket. A lemez szólóit pedig tényleg nehéz vigyorgás nélkül figyelni.

A Monstrosity új mappája is bizonyos szempontból pontosan olyan, mint az előzőek: ugyan sok jót el lehet mondani róluk, de végeredményben ez is „csak" egy élvezetes, ám meglepetések nélküli, profi munka. Viszont sok hasonszőrű társaival ellentétben a The Passage Of Existence rendelkezik lélekkel, ami egyszerűen süt a görcsmentes játékból. Nem tudom, hogy ez csak a Lee Harrison vezette zenekar rutinosságából ered-e, vagy pedig tényleg érezték a lábukban a boogie-t így, tizenegy évvel a legutóbbi lemez után. Mindenesetre tényleg örülök, hogy ismét itt vannak.