Shock!

Óriási élményt jelentett az Avalon nevű német progpower csapat Eurasia című lemeze, amikor megkésve bár, de eljutott hozzám; egyúttal a mai napig nagyon irigylem azt a kevés szerencsést, aki látta őket 2000-ben a Metalium előtt (akkor még Henne Basse-ék zenéje sem volt teljességgel izgalommentes és jellegtelen, mint most).

Az Avalon sajnos pár éve feloszlott, tehát az Eurasia dalaival valószínűleg már nem fogunk élőben találkozni. Örvendetes viszont, hogy a különleges muzsikához plusz egzotikus hatásokat hozzátevő Sri-Lanka-i származású énekes, Chity Somapala aktivitása nemhogy nem csökkent, de máris két másik bandában hallatja érzelemgazdag hangját: az egyik a pelyhesállú Gus G Firewind-je, ahol nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy egy Graham Bonnet-s, gyilkos torkot pótoljon; a másik pedig jelen cikkünk tárgya, a Moonlight Agony, amelyben svéd muzsikusokkal dolgozik együtt.

Ez a Moonlight Agony pedig amolyan európai prog powerként aposztrofálható: sok gyors tempó (a kétlábgép kábé folyamatosan megy); klasszikus zenei hatásokat sem nélkülöző, dús hangszerelés (feltételezem, hogy a billentyűs a főnök ebben a bandában is); rengeteg témaváltás (mások két-három albumra való ötletet tudnának innen összemazsolázni); nem kevés Gamma Ray és Blind Guardian hatás (hiába, senki nem tagadhatja meg azt, amin szocializálódik), sőt, helyenként némi Rhapsody feeling is megbújik itt-ott. Ugyanakkor - és ez különösen tetszik - ezek a svédek nagy figyelmet fektettek a súlyra, a riffes megközelítésre is, ennek megfelelően, hatások ide vagy oda, keménységével, szigorával azért igencsak odavág a zeneanyag, tehát tényleg jelen van a "power", mind a hangzásban, mind az előadásmódban ill. a hozzáállásban. Kiváló példa lehet erre az egyik kedvenc, az Equilibrium, de hogy a másik szempontra is rávilágítsunk, meg kell említeni a Ceremony full Gamma Ray-es refrénjét, na meg az épphogy csak felbukkanó, de a zenének speciális ízt adó folkos témákat a nyitó Into Darkness-ben meg a címadó számban. Ez utóbbi különösen állat, bár amilyen egységesen erős a lemezanyag, igazságtalanságnak hat ilyesmit kijelenteni.

Chity hangja szenzációs: semmi durvaság nincs benne, mégis, ezer hangulatot, érzelmet képes vele kifejezni, száz százalékosan illik ehhez a szintén ezerarcú, összetett muzsikához. Persze erőnek sincs híján, dallamai minden túlzás nélkül szenzációsak és az ördög vigye el, nem tudok rájönni, hogy az Icy Plains-ben tényleg duettet énekel-e Russell Allennel avagy saját maga "játssza" a Symphony X énekesének "szerepét". Ha ez Chity, akkor le a kalappal - persze, amúgy is... Igaz, ezúttal nincsenek autentikus Sri-Lanka-i és egyéb keleti zenei hatások, mint az Avalon esetében, de nem is hiányoznak. Már csak azért sem, mert úgy vélem, Chity itt egy komplett, már meglévő zeneanyagra hozta énektémáit külön felkérést követően, tehát a dalszerzésben nyilván nem volt annyira jelen, mint saját csapatánál.
Most persze mondhatnánk azt, hogy ez a lemez "semmi különös, már százszor hallottunk ilyesmit, a mai dömpingben ki a fene kíváncsi egy újabb prog-power albumra" stb., az igazság azonban az, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek a vélemények megállják a helyüket, hiszen Chity hangja mindenképpen egyéni ízt ad a Moonlight Agony-nek. Ugyanakkor azt hiszem, nélküle sem kellene félteni a svédeket.

Akárhogy is, kurva jó az egész úgy, ahogy van, ha egyszeri projekt marad a dolog, köszönjük az élményt; ha lesz folytatás, akkor hajrá, hiszen még innen is van hová fejlődni. Markáns, fogós nóták tekintetében azonban máris oszthatják a tanácsokat többek között az ex-Pegazus pacsirtát, Danny Cecati is soraiban tudó Eyefear legénységének.