A finnek nyomulásának nincs határa. És nem is szeretném, ha ez másként lenne! A Moonsorrow nevét első ízben abban az interjúban hallottam, melyet az Ensiferum frontemberével készítettem. Csoda, ha ezek után tüstént felkeltették az érdeklődésemet?
A szép nevű bagázsnak zeneileg csupán annyi köze lehet Jari zenekarához, hogy mindkettőben jelen van - természetesen - az északi folklór, az erős népies jelleg. Ám a Moonsorrow muzsikája más húrokat penget. Lassabban hömpölyög, monumentálisabb, nyugisabb, kevésbé virga. Az énekes - ki hinné, hogy Villének hívják?! - a károgós-hörgős műfaj lelkes elkötelezettje, mely tökéletesen illik ehhez az arculathoz.
Akad itt részeges viking horda, bősz kardcsattogás - ám akad zenehömpöly is, épp csak meg nem fúlunk a csodás dallamok árjában. A nóták meglehetősen hosszúak: 8-9 percesek. Hangulatuk egységes: sötét, mégis elragadó. Megvan bennük az a jellegzetesen táncra penderítő hatás, mely kizárólag az északi dallamos black bandák sajátja.
A dalokat finnül adják elő, ami vajmi kevéssé zavaró, hisz a szövegek még angolul se lennének túlságosan érthetőek. Értelmetlen különválasztva elemezgetni őket, hisz tökéletes egységet alkotnak. A megfontolt, ráérős durvulásba itt-ott meglepő fordulatok csempésződnek: Finntroll-szerű hejehujás hangulatok, vagy erősen felpörgött blackes teperések szintúgy, megspékelve néhány olyan hörgéssel, melytől még a tarkopasz hallgatók búbján is borzolódni kezdenek a létezetlen hajszálak. Zenéjük egyik jellegzetessége az a furcsa-misztikus "alaphang", melyet dorombon nyomatnak a nóták alatt. Nekem nagyon tetszik, hogy ezek a vad legények dorombolni is tudnak...
Romantikus, régi-mesés időkbe visszavivő tétel is találtatik az albumon - legalábbis egy-egy dal kezdete mintha ezt sugallná, mígnem ránk ront az erőteljes gitárorkán a nagyszerűen megtámogatott, szárnyalóan szelíd szinti-szőnyeggel. A vokálok vastagok, erőteljesek és tiszták, nagyszerűen fokozzák az amúgy is nagyívű szerzemények hatását. A váltások mindenütt tökéletesen helyükön valók és élvezetesek, csekély számukból adódóan nem nyomják agyon az albumot.
Ezek a fickók prímán értik a dolgukat, kétségtelen. Viselhetnek láncinget, vicsorog-hatnak ránk a képekről kardot lengetve, szügyig vérben fetrengve, lehet kiábrándító sörhasuk, egy biztos: muzsikálni derekasan megtanultak. Még sok ilyen kardos-véres hordát kívánok magunknak!
