Shock!

Rég volt már, amikor a finnekről szólt a metal, s bár valószínűleg a hazai finnugor szakokon is megcsappant az álmodozó tekintetű, csupa feketébe öltöző, szimatszatyros és Nightwish-pólós leányzók száma, azért a fenyvesek országából mind a mai napig előbukkan egy-egy újabb reménység, persze a még alkotó nagyok mellett. A nevük alapján valamiféle sznob black metalra gondoltam volna, de a helyzet az, hogy a Mors Principium Est tagkai inkább death metalban utaznak, annak is a filmzenés, nagyzenekari változatában. A hangsúly pedig a filmzenén van.

A szimfo-death elég érdekes és sajátságos irányzat, nem sokan képesek úgy eltalálni az arányokat, hogy az élvezhető is legyen, de az ilyen zenekaroknál mégis leginkább a szimfonikus résszel szokott a baj lenni. Ha viszont ez üt, akkor a végeredmény garantáltan letaglózó élmény lesz. Ezekről a finnekről eddig nem hallottam, legalábbis nem csengett ismerősen a nevük, habár halványan felidézte bennem a gimis, nulladik órás latin fakultáció gyötrelmes pillanatait, de ha nincs a nagyon eltalált borító, valószínűleg most is elmegyek mellettük. Mert ha a csapat hatodik lemezének igényesen kidolgozott borítófestménye bejön, aligha fogsz nagyot csalódni magában a zenében.

Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára olyan baromi erős intrót, mint a Genesis. Nagyon hangulatos, filmzenés jellegű felvezető, ami a lemez egészét tekintve szerencsére nem parasztvakítás, s bár azért a színvonal néhol megbicsaklik, a grandiózusság végig ott hömpölyög a dalokban. A Reclaim The Sunban a csapat a felvezetést megtartva, arra építkezve húzza fel a hamisítatlan göteborgi death metal egy még dallamosabb változatát. A zenekarnak egyébként nagyon jó a dallamérzéke, a szellősre vett, kristálytiszta hangzásnak köszönhetően pedig a lemez egész könnyen utat találhat magának még az extrém zenékre nem annyira fogékonyakhoz is. Meglepően progmetalos a Masquerade főriffje, engem a Threshold karcosabb dolgaira emlékeztetett.

A gitármunka egyébként is a lemez egyik erőssége, Andy Gillion egészen pofás dolgokat hozott itt össze a hathúroson, de ő felel a szimfonikus betétekért is, és hát ezek alapján úgy képzelem, a fickónak igen jelentős filmezengyűjteménye lehet otthon. Ez nem csak az ál-nagyzenekari részek jellegén érződik, hanem azon is, ahogyan ezeket Gillion felhasználja: hol csak díszíti, hol pedig ellenpontozza a fémes részeket. Így sokszor az embernek először igazán fel sem tűnik a finoman odapakolt plusz, annyira képes egybeolvadni a két zenei világ. De még így is a metal kapja a nagyobb hangsúlyt: az Into The Dark soilworkösen kapkodós, északi melo-death vágtatás, a melankolikus zongorázással megspékelt The Ghostban Mikko Sipola dobos sétáltatja meg duplázóját, az In Tormentben pedig az olyan nagy példaképek hatása tűnik fel, mint a Dark Tranquillity vagy az In Flames, csak épp itt programozott vonósok és fúvósok dúsítják a marcona szaggatást.

Azért vannak a lemeznek gyengébb pontjai is. A Death Is The Beginningben kapunk egy adagot az ilyesféle zenénél kötelező, angyali hangú énekesnős betoldásból is, ami alapvetően nem gond, csak egyrészt szörnyen elcsépelt és unalmas, másrészt, ha már annyira fontos az ilyesmi, akkor kereshettek volna egy igazán letaglózó erejű dalospacsirtát, mert ez így kevés. A másik problémám az albummal, hogy azért a hangszeres oldal nem is annyira egyedi, mint az elsőre tűnhet. Ezeket a riffeket, a jellegzetes ritmusváltásokat vagy a harmóniákat hallhattuk már a fentebb emlegetett bandáktól, vagyis a szimfo történet nélkül az Embers Of A Dying World egy korrekt főhajtás a nagy elődök előtt. Tényleg olyan érzésem van a lemezzel kapcsolatban, mintha pontosan erről lenne szó, vagyis hogy a finnek célja épp az volt, hogy egy monolitikus zenei obeliszket emeljenek az általuk annyira imádott irányzat tiszteletére, amihez az ünnepélyességet a programozott nagyzenekar szolgáltatja.

Legyen bárhogyan is, az Embers Of A Dying World profin összerakott anyag, aminek kicsit talán nagyobb a füstje, mint kéne, de így év elejére egész kellemes hallgatnivaló.