Shock!

Az újrajátszós vállalkozásoknak ritkán van értelmük, ez azonban klasszikusan ilyen eset. Miről is van szó? Adott ugyebár Mike Patton eredeti bandája, az elmeháborodott stíluskavalkádjáról, semmiféle tabut nem tisztelő hozzáállásáról híres Mr. Bungle, meg az ő első, még 1986-ban elkészített demóalbumuk, amelyen ugyan már felvillant a banda későbbi elvetemültsége, de alapvetően azért hagyományosabb thrash/crossover vonalon mozgott. Patton, Trey Spruance gitáros és Trevor Dunn basszer most két olyan társat kerített az újrahúzott változathoz, akiknél aligha élnek a földkerekségen alkalmasabb emberek egy '80-as évekbeli thrash/crossover-cucc kellően professzionális, ám autentikus felmelegítéséhez: a ritmusgitárokért Scott Ian, a dobokért Dave Lombardo felelt. Sok futottak még kategóriás alakulatra rásütik a kiadói promók meg a rockoldalak, hogy szupergroup – nos, a mai Mr. Bungle tényleg az.

Viszonylag könnyű helyzetben vagyok, mivel sem előzetes elvárások, sem több évtizedes beidegződések nem kötnek a csapathoz. Mike Patton Faith No More-on kívüli vállalkozásaival szemben általában eleve alacsony a tolerancia-szintem, így a Mr. Bungle-nek sem voltam soha fanatikus híve: elismerem a különlegességüket, de nem tekintek szent tehénként a bandára. Ez a húsvéti nyuszis demó ráadásul ki is maradt eddig az életemből, bár a friss műre készülve azért természetesen elindítottam, aztán elég gyorsan beletekergetősdi lett a vége, majd rövidre is zártam a dolgot. Ne kerteljünk: az a minőség mai fejjel egyszerűen élvezhetetlen. Meg ha komolyan beszélünk, nyilván '86-os fejjel is az volt, de hát más időket írtunk még, több minden fért bele ezen a téren.

Plusz, itt még azért nagyon mást nyomtak, mint az 1990-ben megkezdett lemezes sor darabjain, szóval finoman le is választhatjuk ezt az új cuccot a folytatásról. Ettől még persze bizonyára akadnak, akik esküsznek rá, hogy az eredeti The Raging Wrath Of The Easter Bunny az igazi, ez az atom hangzással, precíz és feszes hangszeres játékkal, professzionális módon rögzített változat pedig szar, sőt, egyenesen szentségtörés. Ami persze nonszensz. Még álkérdésnek is gyenge, hogy vajon egy harmincnégy éve a pincében, gyakorlatlan tizenévesek által felvett zajos, kásás, amatőr módon feljátszott valamit hallgat szívesebben az ember, vagy ugyanazon dalok átgondolt, felbikázott változatait Iannel és Lombardóval, Jay Ruston-féle csúcshangzással. És ebben az esetben mindez azért is bír extra jelentőséggel, mert – ahogy azt Dunn is pedzegette a felvezető kampány interjúiban – a korai Mr. Bungle zenei ötletei kimondottan jók voltak, csak éppen még hiányzott belőlük a megfelelő érettség és felkészültség, hogy a fejükben hallott módon szólaltassák meg ezeket.

Az esetek kilencvenkilenc százalékában persze szánalmas és viszolyogtató eredményre vezet, amikor ötvenes férfiak megpróbálnak visszautazni a saját tinédzserkorukba. Itt azonban szerencsére nem arról van szó, hogy a főszereplők átfésülik a megmaradt három szál zsíros hajszálat a kopasz fejükön, majd trendi cuccokba bújva füttyögnek a frissen vásárolt motor nyergéből a kiscsajoknak a gimi előtt. Mindennek pedig az elvitathatatlan hangszeres játék és a csúcssound mellett abban rejlik a titka, hogy megőrizték az eredeti témák lendületét, ám kellően szabad kézzel bántak velük. Így aztán rendelkezik az anyag egy határozottan old school, '80-as évekbeli érzéssel, és nem hiányzik belőle az önfeledten fiatalos lendület lenyomata sem, mégis teljesen kiérlelt módon szól. Ha nem tudnám, hogy Patton, Dunn és Spruance harmincöt évvel ezelőtt írta ezeket a dalokat, lazán elhinném, hogy ez szakadt ki belőlük a friss jammelések során Scott-tal és Dave-vel.

Merthogy utóbbiak jelenléte, mondanom sem kell, igencsak domináns. Lombardótól például egyenesebb, sallangmentesebb dobolást kívántak ezek a dalok, mint mondjuk a késői Slayer, a Grip Inc. vagy a Philm, de utánozhatatlan pörgetései, megoldásai azért természetesen innen sem hiányoznak. Scott falbontó gitársoundja pedig már önmagában is jellegzetes, nem is beszélve masszív ritmusjátékáról – vélhetően senkit sem lep meg, hogy az alapból is félkomolyra vett, thrasht hardcore punkkal vegyítő anyag egésze kapott a jelenlététől egy roppant markáns S.O.D.-ízt. Utóbbira egyébként konkrétan is rájátszanak, hiszen a Hypocrites / Habla Espanol O Muere második fele konkrétan a Speak English Or Die, csak éppen latino változatra hangolva. És ha még azt is hozzáteszem, hogy ugyanebben a nótában a La Cucaracha is felcsendül, mindenki sejtheti, mennyire karót nyelt ez az alakulat... De ezt már a számcímeken végigtekintve is láthatjuk.

Klasszikusan olyan album ez, amit teljesen értelmetlen részletekre bontani. Ha szereted a '80-as évek békebeli thrash/crossover-cuccait az S.O.D.-től az Exoduson, a Suicidal Tendenciesen és az Anthraxen át egészen a D.R.I.-ig, bizonyára tudsz majd kapcsolódni hozzá, bár azért nem árt helyén kezelni. Egyvégtében kicsit fárasztó is a cucc, hiszen a dalok játékideje néhol 6-7-8 percre nyúlik, és inkább az összkép, az erő meg a dinamizmus üt, mintsem az egyes dalok külön-külön. Mindössze egy-két momentum emelkedik ki valamelyest a nagy zúzdából kvázi húzónótaként, például az Anarchy Up Your Anus, az Eracist, a Sudden Death vagy a C.O.C.-féle Loss For Words feldolgozása. Pár teljesen agyahagyott, hibbant, nem várt megoldás persze felvonul itt-ott – elvégre ez itt mégis a Mr. Bungle, és csírájában már 1986-ban is az volt –, de a hangsúly végig a hol fűrészelő, hol sikáló, hol betonozó, ám minden pillanatban gyilkos riffelésen, az elmebeteg módon eltekert, vonyító szólókon, a szélvész tika-tikákon és a hangszálpusztító ordításokon van. És, mint említettem, a lendület végig húz magával előre.

Pontozásnak nem látom értelmét: természetesen nem a Master Of Puppets vagy a Reign In Blood elveszett öcsikéje a The Raging Wrath Of The Easter Bunny, ez a lemez spéci szuvenírnek készült, de annak perfekt. Állati jó lenne egyszer élőben is látni ezeket az arcokat így, együtt.