Shock!

Vannak zenék, amik önmagukban nagyon jók, de megfelelő hangulat esetén egyszerűen uralják az embert, megborzongatnak, szóval hatalmas élmény hallgatni őket. Így vagyok én a My Dying Bride-dal, amit anno a Like Gods of the Sun című koronggal ismertem meg egy esős, borongós, depressziós szombat délután. Óriási volt hallani ezt a lassú, fájdalmas zenét, hihetetlen ereje volt.

És most itt az új album a The Dreadful Hours. Előzetesen sokat vártam tőle, mert legutóbb ugye visszatértek a régi stílushoz és ez azért nagy reménykedésre adott okot. Nem csalódtam, egy lassú akusztikus résszel indítanak a címadó dalban, aztán jönnek az ólomsúlyú riffek, a mély fájdalmas ének - helyenként a hörgés -, a szomorú és néhol nagyon sötét szövegek, a kissé háttérben lévő szinti, szóval itt van minden, ami egy depressziósnak kell. Messzire visz az album hangulata, sötét színek, illatok járnak körül, hűvös van, végtelen magány és csend mindenhol. Valami elveszett örökre, már sohasem tér vissza, és a hiány visszhangja verődik ide-oda a fejemben. Ez az, amit talán mindenki érez az életében legalább egyszer, annak fájdalma, hogy a pillanatok talán nem ismétlődnek meg, ami elmúlt sohasem tér vissza már. Aki elvesztett életében valamit, az érezheti ezt a veszteséget, amivel át van itatva minden dal. Egyszer mindennek vége lesz. Legjobban talán a címadó és a My Hope the Destroyer (10 pontos cím!!) jön be, de itt nincs hiba, bármelyik dalt mondhatnám.

Erre az albumra egy rossz szavam sem lehet, gondolkodás nélkül 10.