Axl Rose-i mércével számítva nem sokat, mindössze úgy tizennyolc évet kellett várnunk a kettes sorszámú Mysticum sorlemezre. Közben persze kimaradt úgy egy évtized, amikor a banda szüneteltette áldatlan tevékenységét, de most végre tényleg megjelenhetett a már az előző évezredben tervbe vett (és részben fel is vett), Planet Satan címre keresztelt új album. Akárhogy is, a Mysticum pedigréje okot ad a megkülönböztetett figyelemre, hiszen a zenekar ott volt a norvég black metal első generációjának élvonalában, elévülhetetlen érdemeket szerezve a gépi ritmusok és a zsánerkonform gitárhangzás házasításában. 1994-ben a velük közös spliten adta ki első hivatalos felvételeit az Ulver, két évvel később pedig egy ipari black metal alapművet helyeztek el a világtérképen, az In The Streams Of Inferno című debütalbumuk képében. 2014-ben azután Ravn „Prime Evil" Mulvik és társai a leghatározottabban ott szeretnék felvenni a fonalat, ahol 1996-ban elejtették (tudom, időközben volt egy közös splitjük az Audiopainnel, de az mindössze egyetlen nótát jelentett).
De tényleg. Nem látom ugyanis más, elfogadható okát annak, hogy a Planet Satan úgy szól, mint egy félkész demó a black metal hőskorából. Ugyan már az In The Streams... hangzása is párját ritkította az egyszerű, hogy azt ne mondjam primitív megoldások keresése szempontjából, de ami 18 évvel ezelőtt még váratlannak, esetleg földöntúlian gonosznak hatott, az manapság már inkább csak nevetség tárgya. Ez a kartondoboz hangját imitálva, irgalmatlanul puffogó gépdob, társítva a korabeli szabálykönyvvel kompatibilis, magas fekvésben reszelő gitárokkal és ezzel az elfúló károgással, garantáltan lyukat vág a hallgatóság érzékenyebb felének dobhártyájára, a többiek pedig egyszerűen csak idegesítőnek titulálják majd. Az Audiopain frontember Sverre Dæhli, a felvételekért és a keverésért felelős arc nem számít bejáratott névnek a szakmában, és maradjunk annyiban, hogy nem is ezzel az anyaggal fogja megalapozni reputációját – bár a lemez végső formába öntésekor nyilván a zenekarnak is volt a dologba beleszólása.
Ilyen körítés mellett végképp komoly tétje van annak, hogy milyen minőségű témák kerültek fel az albumra – sajnos a Mysticum most e téren is bőven szint alatt teljesít. Erős jóindulattal leginkább lerágott csontnak hat ez a bő háromnegyed óra, felvonultatva az összes műfaji klisét, mások által már fel- és elhasznált megoldásokat, és elvétve pár izgalmasabb ötletet. A drogok és a sátánizmus bűvöletében született dalszövegek („Lucifer in the Skies with Demons...") is szinte teljes egészében kliségyűjtemények, és legfeljebb a nosztalgiafaktor mércéje alapján értékelhetőek. Ez utóbbi lehet az elsődleges oka annak, hogy a Planet Satant a kötelező körökön túl is meghallgattam az elmúlt napokban, az agyam és a testem ugyanis e mazochizmus helyett folyton mást kívánt. Mindenekfelett a tisztelet és a megbecsülés beszél belőlem, amikor a hallottak alapján nem a roló lehúzására biztatom a brigádot, hanem (tényleg) reménykedem egy naprakész, az aktuálisnál sokkal vállalhatóbb anyag beérkezésében tőlük a közeljövőben.
Összességében roppant nehéz helyzetben van a Mysticum a XXI. században: extrémitásukat gyakorlatilag elvesztették, értékelhető ötleteik alig vannak, a Sátánbolygóhoz kikevert, totálisan idejétmúlt hangzással pedig szintén maguk alatt vágják a fát. A pontszám a dicső múlt és a szép emlékek miatt lehetne több is, de azzal a „versenytársak" felé lennék igazságtalan. Egyértelmű, fájó csalódás most ez a produkció.
Hozzászólások