Shock!

Szinte hihetetlen, de a grindcore keresztapjának is nevezett Napalm Death immár 25 éve készteti albumaival a szervezetünket adrenalin-túltermelésre, roncsolja a hallójáratainkat, vesz arra rá, hogy koncertjeiken heveny léggitározásra adjuk fejünket (illetve kezünket). Ha kiadott anyagaik közül a lényeget kibányásszuk, az 1987-ben megjelent Scum óta ez a 12. hivatalos albumuk. És ha valaki azt hinné, belefáradtak volna, itt a Smear Campaign, hogy erre csattanós választ adjon.

Megmondom őszintén, nagyon szeretem az őszinte, csak a zenével törődő bandákat, akiket nem érdekel aktuális trend, csak hozzák azt, amit tudnak, ami jön belőlük, és a Napalm Death ilyen szempontból teljesen rendben van. Változtak ugyan az idők során, épp ezért teljesen érthető, ha valakinek nem az utóbbi három album fémjelezte korszak tetszik a legjobban, de azért mindig önmaguk maradtak, zeneileg és gondolkodás szempontjából is. Ehhez kapcsolódva mondhatnám azt is, hogy a The Code is Red... óta nem változtak semmit, de ez abszolúte nem lenne igaz, hiszen az igazság a részletekben van, a lemez meghallgatása során pedig újabb és újabb érdekességek kerülnek elő.

Ilyen például a monumentális riffekkel bíró intro Anneke (The Gathering) vendégszereplésével, utóbbi egyébként szerepel még az In Deference című nótában is, bár nem igazán énekel, de szavalása sokat dob a hangulaton, elsőre majd kiugrottam a bőrömből ijedtemben, olyan jól sikerült. Aztán itt van még a címadó dal is, ahol a tempó Shane-ékhez képest kimondottan lassú, és Barney, ha nem is énekel, de majdnem tisztán, dallamosan kiabál/énekel, hát ilyesmit sem hallhattunk túl gyakran tőle. Ez a dal amúgy is eléggé kilóg az összképből, de nem rossz.

Aztán itt van az, amit lehetetlen nem észrevenni, valahogy a srácok dühösebbek lehettek a dalok írásánál, mint legutóbb, mert, ha lehet, még egy lapáttal rátettek a gyorsaságra és az agresszivitásra, durvábbak a dalok, mint valaha. Bő háromnegyed óra a lemez, de úgy átszalad a fejeden, hogy észre sem veszed, már vége is, de, és itt jön a lényeg, azonnal nyomod is be az első tracket, mert ezt még legalább egyszer hallani kell, annyira jó! Persze ki ne felejtsük, hogy azért akadnak kimért, lassabb középtempók, szigetek, amikben jó néha megkapaszkodni, de ezen a lemezen nincsenek eltúlozva mennyiség szempontjából.

Technikailag mindenki jól teljesít, Barney kiválóan kihasználja amúgy elég limitált adottságait (külön meglepetés a címadó), Mitch Harris riffjei hasítanak, mint mindig és ne hagyjuk ki a ritmusszekciót sem, Danny Herrera például iszonyatosan jól dobol. A hangzás illik a zenéhez, nem pengeéles, kristálytiszta, inkább kicsit összemosódnak a témák, de mindent tisztán kihallani, olyasmi, mint amit koncerten hallhatunk tőlük, köszönhető mindez Russ Russelnek, akivel a The Code is Red...-en dolgoztak.

Összefoglalásként csak annyit, ténylegesen semmi váratlan nem ért az album hallgatása közben a fentiekben említetteken kívül, adva van négy zenész, akik pontosan tudják mit akarnak, és azt hogyan adják elő. Mindez azt jelenti, hogy itt van ismét egy kiváló korong, amit valószínűleg még jó néhányszor meg fogok hallgatni, lehetőleg minél brutálabb hangerőn, mert ezt valahogy úgy illik hallgatni. Nem hiszem, hogy a Smear Campaign koronggal megváltják a metal világát, de nem is igazán hiszem, hogy ez lett volna a céljuk.

Ez egy nagyon jó album, és ennyi, hallgasd meg, érdemes.