Shock!

Ha másban nem is, zenében azért szépen kezd felzárkózni Magyarország a világ fejlettebbik feléhez. Nemcsak a stílusok változatos alkalmazásával próbálják a hazai csapatok felhívni magukra a nemzetközi figyelmet, de egyre profibb kivitelezésű produkcióikkal is simán versenyre kelhetnek bármelyik külföldi zenekarral. A világunkat behálózó ötödik dimenzió, az internet határokat eltüntető tevékenységének köszönhetően pedig talán még soha nem volt ennyire könnyű eljuttatni a bolygó legtávolabbi felébe is az igazán jó muzsikákat.

Ugyanakkor fontos megjegyezni azt is, hogy jó zenéből még ma is kevés van. Gyakran még az elsőre eget rengető alkotásokról is idővel kiderül, hogy megint csak a csomagolás volt érdekes, a rajongói lelkesedés pedig eltúlzott. Egyedül az idő ad választ minden fontos kérdésre, de hát kinek van ma ideje várakozni? A Borders Of Babylon első hallgatásra is többet sejtet, mint amit az érzékek először képesek felfedni, de kezdetben csak azt hallani, hogy ezek a srácok bizony tudnak zenélni. Nem csapatokat másolnak, nem divatos stílusokat lovagolnak meg, nem próbálnak megfelelni senkinek. Illetve de, ki akarnak elégíteni minden zenehallgatót azzal, hogy egy igazán jó albumot hoznak össze. És ez sikerült is nekik.

A csapat eleve kijelenti, hogy a kísérletezésben hisznek, céljuk a határok nélküli zenélés. Persze, hatások így is tetten érhetők a Napokon zenéjében, így aki kedveli a '60-as és '70-es évek elszállósabb, finomabban hangolt zenéit, de szívesen hallgat mai, progresszívnek nevezett dolgokat is, és nem ódzkodik egy csipetnyi (hangsúlyozom: csipetnyi) zenei agresszivitástól sem, annak mindenképpen érdemes belefülelnie a Borders Of Babylonba. Felesleges elvárásokkal közeledni ehhez az anyaghoz, egyetlen dolgot szabad és kell is elvárni tőle csupán, mint ahogy minden zenétől: a minőséget.

A nyitó Revolutionist olyan, mint a hullámzó tenger: kellemes visszafogottsággal indít, hogy aztán a középpontban felhágjon a hangulati csúcspontra, ahonnét ismét visszaereszkedik, persze, csak hogy aztán megint feltörjön. Az együttes jó érzékkel használja dinamikus játékát arra, hogy hullámszerűvé tegye a dalt, amivel azonnal megragadják a hallgató figyelmét. A lemez egyik legfogósabb témáját hozza a Socialist. A Kolozsi Péter intelligens basszusjátéka által kézen vezetett darab toolos verzéjét egy igen húzós refrén követi, ahol az egyébként karakteres torokkal megáldott Kacsoh Dániel is nagyokat énekel.

A zenekarban a két gitáros, Ratkóczi Huba és Egri Gábor a riffek, szólók megmunkálásán túl nagyban felelős a zene tónusának kialakításában is: apró díszítéseikkel, a csendes, vagy épp domináló témázgatásaikkal egyfajta egyedi arculatot adnak zenéjüknek, ami egyszerre tűnik újnak és ismerősnek. A Politicianben teljes zenei alázattal váltogatják szelíd és vadabb játékukat, amiben Mózes Zoltán dobos jó érzékkel áll rendelkezésükre. A refrén itt is telitalálat: nem az a ragacsos, rádiós magamutogatás, valahogy mégis kitörölhetetlen a fejből. Keményebb vizekre evezünk a Scannerrel, amelyben Kacsoh éneke mutatja az utat a többieknek. Talán ez a legrockosabb tétel a lemezen, de még itt is rengeteg finomságot lehet felfedezni, ha rászánjuk az időt.

Jazzes lelazultsággal kezd a Citizen, amiből aztán a Toolra emlékeztető elborulás lesz, amit pedig egy olyan ízes szóló egészít ki, amelyhez hasonlót Camel vagy Colosseum lemezeken hallani talán. A záró, majd' tizenegy perces Barbarian tökéletes összegzése a lemeznek. Ha eddig tetszett, amit hallottunk, akkor itt nem marad más dolgunk, mint széles vigyorral hátradőlni székünkben, és élvezni, ahogy ez az öt zenész még utoljára megmutatja, hogyan is kell zenélni.

A hangzás tiszta, szellős és élő, ami annak is köszönhető, hogy a törökbálinti Supersize stúdióban felvett anyagot a csapat élőben, egyszerre rögzítette, méghozzá szalagos magnóra. Egyedüli negatívumként talán a borítót emelném ki, máskülönben nem nagyon lehet belekötni a Borders Of Babylonba. Igényes anyag, simán nemzetközi szint. Így kell ezt csinálni.