Shock!

Még év elején jelent meg a Needless második nagylemeze, ami pillanatok alatt rokonszenves lett. Igazából már a borítóval megvettek maguknak, imádom az ilyen hangulatú sci-fi képeket. Persze hallgattam is jó pár alkalommal, aztán valahogy kiesett a fókuszból, ahogy berobbant a tavasz. Így, év vége felé közeledve lassan az éves listázáson gondolkodva már nézelődöm visszafelé, mely albumok maradtak ki, miről érdemes pár sort írni, és hát bizony a Needless pont az, amit semmiképpen sem szabad kihagyni.

A dánszentmiklósi csapat második lemeze már nemzetközi kiadónál jött ki, abszolút megérdemelten. Persze jó ég tudja, mit tud valójában nyújtani egy kiadó egy olyan csapatnak, ami a metál szűkebb szegmensében gondolkodik, ennek megfelelően soha nem fog tömegeket megszólítani. Hogy ne áruljak zsákbamacskát, és ha esetleg fogalmad sem lenne, milyen zenét játszanak, a műfaj neve náluk death/thrash/prog, jó pár évvel ezelőtt ezt hívtuk technikás deathnek, de elnevezhetjük akár ufóprogthrashmetálnak is, utalva a felvállalt koncepciózus tartalomra.

Teljesen mindegy igazából, hogy mi a játék neve, a lényeg, hogy nem egyszerűen fogalmaznak, ezerféle téma, riff, ötlet kapaszkodik egymásba majd egy órán keresztül. Ez első hallásra riasztó és fárasztó lehet, de a srácok kiváló arányérzékkel rakták össze a dalokat, sehol sem válik öncélú témahalmozássá a zene, odafigyeltek arra is, hogy bizonyos helyeken bele lehessen kapaszkodni egy-egy, a gitárok által keltett dallamfolyamba. A dalok hosszát tekintve több dimenzióban mozognak, a rövidebb, négy perc körüli rádiós slágerek mellett akad egy hétperces monstrum (The Predation, az egyik kedvencem), illetve a záró tétel már tíz perc fölé kúszik (Transgalactic).

A csapat odafigyelt a rövid meghökkentésre is, így olykor különböző zajokat is beépítettek a dalokba, de hát nyilván a koncepciózus történet megkívánta, hogy ne csak hangszerekkel, változatosnak mondható hörgéssel meséljék el a történetüket. A thrashes tikatikásabb, bólogatós részek teszik a számokat emészthetőbbé, csak ismételni tudom magam, hogy ügyesen illesztették össze a mozaikdarabkákat, így minden dal kerek egésszé kovácsolódott. Egyébként nekem helyenként hangulatilag beugrott a Celtic Frost, Triptykon világa, illetve inkább úgy mondanám, hogy Tom G. Warrior szövevényes, jellegzetes zenei hangulatkavalkádja.

A lemezről egy dal ugrik ki hangulatilag, a Planet Oblivion, amelyben Horváth Martina vendégszerepel (őt ugye a Thy Catafalque kapcsán ismerhetik többen) Forczek Ádám mellett, aki pedig ezúttal dallamosabb orgánumát használja. Ez a balladisztikus, totálisan más hangulati és zenei elemeket tartalmazó szerzemény más dimenzióba viszi a lemezt, nemcsak a belassult zenei aláfestés miatt, hanem nyilvánvalóan Martina is sokat hozzátesz jellegzetes dallamaival, de hát ő mindig jó. És ezután jön a tízperces záró darab. Én mondjuk pont fordítva szerkesztettem volna a lemezt, záró lecsengésnek jobb lett volna a ballada, de simán lehet, hogy a koncepció miatt alakult így, ezt a szerzők jobban tudják, ugye. Szeptemberben egy, a normál kiadású albumon nem szereplő single-t is megjelentettek, Krononauta címmel, ami a Chrononaut átmagyarítása és a japán kiadáson jelent meg eredetileg.

A hangzás okés, én egy kicsit több mélyet elviseltem volna, kicsit sok a középtartomány, nincs szép alja a zenének, pedig klassz dolgokat játszik Bánfalvi László. Ne feledjük a két gitáros és a dobos munkáját (Kasper Botond dobos, Bárány Tamás gitáros és Fogl Botond gitáros), mindannyian pazar munkát végeztek. Összességében hazai fronton abszolút kiemelkedő megjelenés, számomra némelyest kuriózum jellegű is. Sosem késő megismerkedni velük, bár persze időt kell hagyni a daloknak, lehetőleg ne fáradtan fuss neki, akkor nem valószínű, hogy működni fog elsőre. Viszont garantáltan sokat fog nyújtani a sokadik hallgatás után is. Szeretettel ajánlom a műfaj rajongóinak.