Shock!

Twisted Sister, Mötley Crüe, W.A.S.P., Poison, Cinderella, Guns N' Roses – csak néhány azon zenekarok közül, akikre bevallottan óriási hatást gyakorolt a New York Dolls (Blackie Lawless totális zöldfülűként egy pár koncert erejéig még játszott is velük annak idején).

Már ebből a névsorból is egyértelmű, hogy nem kimondottan fiatal zenekarról van szó, a '70-es évek elején alakultak New Yorkban, az angol glam színtér képviselőinek helyi megfelelőjeként, és gyorsan elhíresültek a környék klubvilágában női ruháikkal és nagyon szimpla, két-három akkordos, de fogós nótáikkal. Az igazi sikerek sajnos sosem kopogtattak a csapat ajtaján, ráadásul mindenki ott pusztította magát közülük, ahol csak érte, így a '70-es évek legvégén fel is oszlottak. Az alapító gitáros, Johnny Thunders 1991-ben, a legendás dobos, Jerry Nolan pedig nem egészen egy évvel utána távozott az élők sorából.

A 2004-ben újjáalakult New York Dolls utóbbi körülményekből fakadóan nem lehet ugyanaz, mint 30 éve, de David Johansen énekes és Sylvain Sylvain gitáros azért itt vannak, társaik között pedig a hasonlóan kultikus Hanoi Rocks basszusgitárosa, Sami Yaffa is megtalálható. Aki 2006-ban valami világrengetőt várna egy efféle ősbandától, az alighanem hülye, bár az is izgalmas kérdés, hogy egyáltalán hány embert mozgat meg egy New York Dolls reunion meg egy friss lemez gondolata. Félretéve a rosszindulatú megjegyzéseket, a One Day It Will Please Us To Remember Even This egy abszolút hallgatható, könnyed glam/rock'n'roll anyag némi enyhe őspunk beütéssel, de utóbbi inkább csak érzés szintjén van jelen. Kiugró dalt nem sikerült felfedeznem, inkább egységes a színvonal, ráadásul viszonylag változatosnak is mondható ez a műsor, ami főleg annak fényében jó, hogy a hasonszőrű bandák általában nem erről híresek.

Magyarán szólva olyan kis aranyos a lemez: gondolkodni nem kell rajta, odafigyelni sem nagyon – akkor azért egyből feltűnne, hogy néhol kilóg a lóláb –, a háttérben viszont jól elszól ez a néhol nem is kicsit Stones-ízű, zongorával, de még akár szaxofonnal is díszített bárrock. David Johansen színtelen fahangját persze szokni kell, de ez sem vészes, ide jól passzol. Az pedig már talán a perverzitás kategóriájába esik, hogy a borzalmas rózsaszín borítót egyenesen telitalálatnak érzem, nagyon illik a zenéhez..

Jópofa lemez, bár aligha fogom széthallgatni.