Shock!

Egészen hihetetlen, hogy még ma is mennyire szeretik az emberek Jason Newstedet. A basszusgitáros november végén jelentette be, hogy visszatér, és aktívabban lesz jelen a színtéren, mint a Metallicából történt 2001-es dobbantása óta bármikor, számomra pedig meglepő volt szembesülni azzal, micsoda euforikus reakciókat váltott ki mindez a közönségből. (A mi összes Jasonnel kapcsolatos hírünkre is olyan iramban kattintgattatok, hogy csak lestünk ki a fejünkből a monitor előtt.) Bizonyára nagy része van e bizalmi tőke létében annak, hogy a legtöbben vele ismerték és szerették meg a Metallicát, de annak is, hogy Jason még az anyazenekar legmerészebb kacskaringói idején sem mászott bele semmi vállalhatatlanba. Nem tett hangzatos nyilatkozatokat arról, hogy a Metallica igazából nem metal, hanem inkább ez meg az, nem smárolt a kamerák előtt Kirk Hammett-tel csak azért, hogy ezzel extra nyilvánosságot kapjanak, hanem megmaradt annak, ami mindig is volt: Jasonnek, a metal basszusgitárosnak. A legkaotikusabb, legszánalmasabb periódust meg már kívülről nézte végig.

Nem csodálom, hogy a basszernek – aki amúgy márciusban lesz ötven éves – kellett ez a csaknem tizenkét év, míg feltöltődött a Metallica után. Igaz, hogy közben adott ki lemezt a lazább Echobrainnel, sőt, évekig üzemelt a Voivodban (játszott is a Voivod, Katorz, illetve Infini albumokon), de ezek közül egyik sem volt igazán pörgős sztori az előzményekhez képest, Ozzy mellett meg csak egy rövid ideig muzsikált 2003 tájékán. Jason most azt ígéri, a csendes periódusnak vége, elvileg több projektjének zenei anyagát is záros határidőn belül piacra akarja dobni, ezek közül pedig a saját nevét viselő trió bemutatkozó EP-je az első fecske, amit hamarosan – vélhetően – egy teljes nagylemez is követ majd. Newsted ebben a bandában két ismeretlen muzsikussal zenél, Jesus Mendez Jr. dobossal és Jessie Farnsworth-szel, aki hol basszer, hol gitározik, attól függően, hogy a főnöknek éppen melyikhez van kedve a kettő közül.

Nos, a szimpla és beszédes című, négy saját dalt rejtő EP nagyjából azon a csapáson mozog, amit az elsőként megismert Soldierhead dal alapján valószínűsíteni lehetett. A zeneileg amúgy híresen nyitott, a legkülönbözőbb underground, extrém és kísérleti muzsikákért is rajongó Jason mintegy saját gyökereihez kanyarodott vissza itt, vagyis azokhoz a nyers, durva, szimpla hatásokhoz, amik már a Metallica előtti bandájában, a Flotsam & Jetsamben is inspirálták. Mert ugyebár volt neki zenekara azelőtt is, hogy Cliff Burton helyére került volna, és ugyan James Hetfieldék ezen a téren később nem nagyon engedték kibontakozni, fő dalszerzőként gyártotta benne a jobbnál jobb riffeket és számokat... Ezzel most persze nem azt mondom, hogy a Newsted EP dalai olyanok, mintha csak 1986 egyik kiemelkedően erős – és ehhez képest sajnos csak kevésbé ismert – thrash lemeze, a Doomsday For The Deceiver idejéből maradtak volna a fiókban, de a törekvések egyértelműek.

A leghagyományőrzőbb dal maga a Soldierhead, aminek hallatán a legtöbben a korai Metallicát kezdték emlegetni, méghozzá teljesen jogosan, és a fentiek okán nyilván a Flotsam nevével is dobálózhatunk. Egyenes vonalú, szimpla, feszes metal ez a '80-as évek szellemében, Jason jó előre kevert basszusgitárja (no igen, itt bizony nem akadt, aki lehúzza a keverésnél...) a thrash műfaj egyik alaphatását, Lemmyt és a Motörheadet idézi – a világon semmi érdekesség nincs benne, de mivel én is ilyesmin nőttem fel, nyilván szimpatizálok vele. Még Jason rekedt, nem túl erőteljes fahangját is jó hallgatni, annyira belém ivódott a 'tallica koncertanyagokról ez az orgánum tinédzserkoromban. A Godsnake már nem ennyire nyilvánvaló, de különösebb elhajlások ebben sincsenek: fenyegetőbb, enyhén doomos, sötét súlyosság, benne szimpla, de igen hatásos és hangulatos, szólisztikus gitár-basszusgitár együttjátszásokkal. Két-három hallgatás után be is ül a fülbe elég rendesen. A King Of The Underdogsban menetelős, feszesen pulzáló témák váltogatják egymást gyorsabb ütemekkel. Ez a kiadvány legsúlyosabb tétele, de ennek ellenére sem túl meggyőző, hiányzik belőle valami, ami igazán ütőssé tenné, így csak riffek halmaza marad némi kis szigorkodással, pedig jó ötletekből pakolták össze. Erősen túl is húzzák hat percben... A Skyscraper még ennél is hosszabb fél perccel, kicsit ebből is lehetne húzni, de lényegesen jobban hallgatja magát sabbathos riffelésével. A radírozós témák hallatán itt inkább a '90-es évek Metallicája, a Load / Reload páros súlyosabb oldala ugrik be, de az összkép már csak Jason hangja miatt is jóval elvadultabb és puritánabb.

Mondanom sem kell, hogy ha ugyanezeket a dalokat egy kezdő csapat adta volna ki, kábé a kutya sem figyelne rájuk oda, így viszont rengetegen hallgatják majd meg az EP-t a következő hetekben. Csodára senki se számítson csak a név miatt: egyelőre nem túl jellegzetes ez a zene, kiugrónak sem nevezném semmi szín alatt, de azért összességében rokonszenves metalt kapunk ebben a kis ízelítő dózisban. A főszereplőt ismerve szeretném azt hinni: Jason aligha elégszik meg annyival, hogy ebben a stílusban végigzúz egy teljes albumot, és ott remélhetőleg pakol majd néhány ízesebb, kevésbé nyilvánvaló darabot is a szilaj, pőre döngetések mellé.