Shock!

Ez van. Eltelt két év, megérkezett az újabb Nile lemez és persze, hogy ez is mestermű! Pedig annyira akartam utálni és kegyelmet nem ismerve a földbe döngölni ezt az albumot egy velejéig negatív kritika képében, legalább egyszer az életben, de nem, Karl Sanders az, aki nem ismer kegyelmet.

De félre téve a tréfát, a hatodik Nile korong nemhogy ott folytatja a történetet, ahol a mester és társai a kegyetlen Ithyphallic-kal félbehagyták, de ezúttal némi újítást, mondhatni vérfrissítést is kapott ez az arcpirítóan technikás és brutális muzsika.

Nyilván aki ismeri Karl Sanders munkáit tisztában van vele, hogy a zeneszerző rendkívüli mód vonzódik az egyiptomi kultúrához és történelemhez, csakúgy, mint H. P. Lovecraft munkásságához. E téren ezúttal se kell változásokra számítani, a fáraók és a sivatag különböző állatfejű istenei most is felbukkannak, keveredve Dagonnal, Cthulhu-val és mindenféle megnevezhetetlen és elképzelhetetlen szörnyűséggel. De! Van Sanders-nek egy ambientes/akusztikus projektje is, melynek második fejezetével épp idén rukkolt elő Saurian Exorcisms címmel, és ahol először csempészett egyéb keleti zenei témákat és hangszereket az addig szinte csak egyiptomi őrületébe. Nos, mindezek után - és persze a mester különböző nyilatkozatait olvasva - már előre lehetett sejteni, hogy ezek az új hatások bizonyos mennyiségben átcsordogálnak majd a Nile masszív folyamába is, s a boszorkányos megérzés bizony nem csalt meg minket. A kezdetekben még különálló hangulati részek ezúttal is teljes mértékben a dalokba integrálódtak, minek következtében a nyugati embernek elsőre talán fel se tűnnek az arab vagy épp indiai hangszerek és dalmotívumok alkalmazása, ám a teljes egészében akusztikus Yezd Desert Ghul Ritual in the Abandoned Towers of Silence rituális kántálásai már árulkodóak, s valóban, ez a tétel mintha csak a Saurian Exorcisms-ről maradt volna le. Vagy a nyitó, ultrabrutális és összetett Kafir!-ban felcsendülő arab ének is újdonság a csapat zenei palettáján, még izgalmasabbá téve az egyébként is elég mozgalmas anyagot.

A lemez csúcspontja kétségtelenül a címadó darab, melynek nyolc percében annyi minden történik, hogy hajlamos vagyok azt állítani, ilyet bizony csak ez az együttes tud. A precíz váltások, homokvihar erejű riffek csak a jéghegy csúcsa, erre mindenki számít, sőt, el is várja a Nile-tól. De a dallamos, himnikus refrén már egyáltalán nem olyasmi, amit ettől a csapattól elvárnánk, és mégis tökéletesen passzol az összképbe. És most is van doomosan belassulós tétel a 4th Arra of Dagon képében, amely alattomos testvére az előző lemezen ólálkodó Eat Of The Deadnek; briliáns! A zenészek természetesen ezúttal is tudásuk legjavát nyújtják, Sanders és Dallas Toler-Wade a felosztott hörgésen kívül 100%-os intenzitással reszelik végig a majd' egy órás lemezt, George Kollias dobolására pedig ezúttal sincsenek szavak, még mindig benne van abban a bizonyos elitligában. A hangzás ezúttal talán egy picit organikusabb, nem olyan tömény, mint az Ithyphallic-on volt, ami végülis jó dolog, mert minek is legyen minden lemez ugyanolyan hangzású, amíg profi munkát végez a producer/hangmérnök, aki viszont ezúttal is Neil Kernon volt. Még ha először kételkedtem is a Those Whom The Gods Detest zsenialitásában, a címadó dal, aztán pedig az egész lemez végül maradéktalanul meggyőzött afelől, hogy Karl Sanders még mindig tévedhetetlen, és hogy death metal rajongónak lenni manapság igen hálás feladat.