Shock!

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Még pár hónap és belefulladunk az innen-onnan előkotort thrash csapatok lemezeibe, akik a klasszikus Bay Area csapatok intenzív riffelését recirkulálják. Azért nevet a szemem, mert a szívem egyik jelentős csücske mindig is a thrash zenekaroké volt és az is marad, és biztos lesz néhány olyan csapat, akit érdemes megismerni.

És azért sír a szemem, mert utálom az ilyen gerjesztett "divathullámokat", pláne azt utálom, hogy a csapból is netalán thrash metal fog folyni. Bár nem fog, mert olyan divatos sosem volt és sosem lesz, mint más, könnyedebb metal műfajok, de a tömegtermelést semmilyen tételben nem kedvelem. Ezzel meg is cáfoltam magamat, éljen.

A No Returnt is el lehetne intézni egy tollvonással: egy újabb thrash csapat. Azért a képlet nem ilyen egyszerű. Teszem azt soroljatok fel francia metalzenekarokat, akik egy kicsit nevesebbek lettek az utóbbi 15 évben. Ugye nem egyszerű. A No Return a küszöbön toporog, mármint a nagyobb ismertség küszöbén. Az egy dolog, hogy most kerültek egy nevesebb kiadóhoz (legalábbis terjesztésileg), ám úgy tűnik megdolgoztak érte, hiszen '89-ben alakult a csapat és a Machinery a hatodik nagylemezük. Ráadásul a második cd-jüket a legendás Morrisoundban rögzítették. A szokásos problémákkal ők is megküzdöttek, volt egy énekescseréjük többek között '99-ben, ami jelentős váltás egy csapat életében.

A Machinery-t azért sem lehet egy tollvonással elintézni, mert hiába jellegzetesen thrashes - és Slayeres - a riffelés, a No Return kikacsintgat a műfajból, pl. egy-két helyen samplereket, billentyűket alkalmaznak, amitől amolyan abszolút mai, modern sci-fi thrashbe hajlik a zenéjük. Határozottan jól áll a samplerek használata zenekarnak. Olyan hatások is megfigyelhetők náluk, mint a Coroner, a Voivod, tehát a komplexebb, művészibb megközelítés. Ámbátor a leghangsúlyosabb a Slayer hatása, hiába ezt valahogy nem tudom utálni, simán le tudnak kenyerezni a zenekarok ha egy számba beleraknak egy-két jófajta Ölő-típusú riffet. A No Return ezt megtette. Hozzáteszem a Testament sem hagyta őket hidegen.

Mindezek ellenére nem copy zene, dalok jók, fogósak, lendületesek, bennük van a feeling, a thrash életigenlő ereje. Nagyjából minden dalban váltakoznak a húzós, illetve komplex témák, egyik sem a másik kárára. Átlag 3-4 perc körüliek a nóták, szóval azt nem lehet mondani, hogy túlhúznák a dolgokat, egy számba pont annyit pakoltak bele, amennyi pont ízléses volt. Van egy jó dobosa a zenekarnak, aki elég sűrű témákat illesztett a riffeléshez, ráadásul ő is többet használja a cineket, mint szokás, amit külön imádok. Pedig egyáltalán nem játszik eszeveszett dolgokat, és mégis valahogy megragadja az embert. Néhány dalban az ordítás mellett meglepetésszerűen énekszó is felcsendül, jót tesz a daloknak, főleg a négyes szám telitalálat (Synthetic), ebben a számban minden megtalálható, ami a No Returnt jellemzi. Bár itt a dallamos rész eléggé Grip inc.-es.

Ahogy elnézem a borítót és a dalcímeket valószínűleg a témaválasztás sem állhat messze a sci-fitől, tehát tényleg rájuk lehet aggatni az általam olyan ügyesen kitalált sci-fi thrash jelzőt. A hangzás is korrekt, igazából semmibe nem tudok belekötni, úgy tetszik, ahogy van. Mostanában a Dew-Scenteddel turnéztak, mit ne mondjak, megnéztem volna őket. Az se lenne utolsó, ha az előző albumokat is be lehetne szerezni nálunk. Szimpatikus zenekar, szimpatikus zenével, okosan agylezúzó fajta, határozottan üdítő 47 percet töltöttem el a lemez társaságában, nekem ennyit megér a produkció.