Shock!

Különféle okok miatt lehet szeretni ezeket a derék svédeket. Ők ugyebár a nagy átalakuló-művészek. A kezdeti idők true heavy, kardlengetős, lovagos históriái után olyan profi váltást - vagy fejlődést - mutattak be, amilyenre kevesen lennének képesek a szakmában. Muzsikájuk ereje nőttön-nőtt, albumról albumra képesek voltak bivaly nóták tömkelegét ontani magukból.

Megőrizték megadallamos, helyenként himnikus jellegüket, mégis, elsőként nem ez jut eszembe róluk, hanem a csupa nagybetűs POWER. További indokként szolgálhat ahhoz, hogy nagy kedvenceim közé soroljam őket, Jonny Lindqvist személye. A fickónak olyan vaddisznó hangja és gyémántból vésett torka van, hogy attól helyből hétméterest lehet ugrani.

Csodaszép külcsínyűre sikeredett az új album. Királykék-arany ragyogása már a szemnek is nagyszerű élményt kínál. Mivel a megszokott, irdatlan iramú és töménységű rohamra készültem fel, a nyitó Fools Never Die némileg meglepett. Középtempós, nyugis a nóta, óriási dallammal, vokálokkal spékelve. (Naná, olyan arcok nyomják a háttérvokálokat az albumon, mint Ronny Hemlin a Steel Attackből!) Halvány skandi hangulat is kikönyököl belőle, Jonny pedig máris égnek ugrasztotta az összes hajszálamat. A fickó észvesztően tarol! Szintivel gondosan megágyaztak a tempósabban áradó Never Trustnak, nehogy keményre essen szegény... A melódia emitt is tökösen trónol a helyén, az egyik gitárt pedig Stefan Elmgren (Hammerfall) izzítja. Hű követője elődje hangulatának és vérmérsékletének a szintén pompázatosra sikeredett Still Alive. Lúdbőrökkel borítva vacogok a huszonsok fokban: ez azért jelez valamit...

Alámerülő gitárok riffjei alapozzák vaskosabbá a Something Undefinedot - de a soros dallamhegyet így sem tudják elmosni. (Dübörögnek már azok az ismerős súlyok, csak türelem kérdése!...) Az Our Wasted Days semmiben sem marad le kistesóitól - ezúttal ráadásul Emil Norberg (Persuader/Savage Circus) hangorkánja is át-átsüvít a hallójáratainkon. A Cuts Like a Knife viszont merőben újféle attitűddel frissíti a légkört. Vadorzó hujjogások, sötéten hörgő díszítőelemek, vészjósló szintifutamok. Ebben a nótában is felbukkan pár említésre méltó fószer: a "pokolból érkező" hörgést a Naglfar falkából származó Kristoffer Olivius szolgáltatja, nem más riogat minket a billentyűivel, mint skizoid Jens Johansson (Strato) barátunk, a dögös gitárjátékról pedig részben Henrik Danhage (Evergrey) gondoskodik. Micsoda elit bagázs!... Stabil erőnlétben tempóz-vokáloz a Never Ending, míg a One by One aránylag békés és kellemes aurát áraszt. A sereghajtó Deliverance visszalassul középtempóba és magára ölt némi monumentális jelleget, nehogy bárki csalódottan vehesse ki a korongot a lejátszóból.

Azoknak, akik - hozzám hasonlóan - hedonista módon szeretik halmozni az élveket, feltétlenül a dvd-vel kiegészített anyagot ajánlom. A cd borító szerint a második korong mindössze 34 percnyi anyagot tartalmaz, amit gőzöm sincs, miként tüntethettek fel, ugyanis az igazság az alábbi: stúdióbeli munkálatokat, a lemezkészítés különböző fázisait, a hangszeres és vokális részek rögzítéseit, valamint a zenekar 10 éves jubileumi koncertjének próbáit, illetve egy klipkészítés háttértitkait figyelhetjük egy órán keresztül. És mindezeket követően láthatunk 4 teljes videoklipet. Ez csaknem másfél órányi anyag. (Nagy bánatom, hogy a szimfonikus zenekari próbák szinte teljesen hallhatatlanok, a felvétel hangminősége egyszerűen pocsék. Pedig olyan nótákat nyomatnak nagy lazán, mint az Afterlife, vagy a The Iron Force. Ennek így semmi értelme...)

Bár a hangminőség csupán 2.0, ez senkinek se vegye el a kedvét! Bombabiztosan ott a helye az év végi topok között!