Shock!

A svéd vitézek nemigen nyújtottak különlegeset azokban az időkben, amikor a Hammerfall révén egy világ metalrajongóinak szeme s füle elkezdett Skandináviára szegeződni. A Tales of Mystery and Imagination és a The Sacred Talisman albumok (a legelső, 1995-ben kiadott munkához sajnos nem volt szerencsém) jók voltak a maguk módján, kielégítették mindazok igényeit, akik a fülbemászó dallamú, klasszikus power zenét kedvelik.

Azokban az időkben még nem sok jele mutatkozott annak, hogy ezekben az ujjakban, lábakban ennél biz' több búvik meg... Hanem aztán megérkezett Jonny Lindkvist személyében az új frontember. Hogy a változást milyen mértékben köszönheti az Afterlife album az ő eljövetelének, azt nem tudom, mindenesetre a fiúk egyik pillanatról a másikra akkorát ugrottak mind stílusilag, mind zeneileg, mind hangzásilag, amekkorát a legtöbb banda még hétmérföldes bakancsban sem tudna megvalósítani. Teljes mértékben kiléptek a Hammerfallt üdvözítő bandák sorából, rátaláltak saját hangjukra, arculatukra. Bekeményítettek, bedurvultak és óriási nótákkal pakolták tele az albumot. Most pedig nagy-nagy boldogság és elégedettség tölt el, amikor azzal szembesülök, hogy a Shadowlanddel ezt a nagyszerűen kitaposott utat koptatják tovább, és eszükben sincs visszalaposodni.

Ezúttal is egymás hegyén-hátán tülekednek a szigorúan döngő, hangfalakat szétvetően dinamikus, sodró nóták. Indulhat a headbangelés az Eyes of the Dead tömény riffjeire, fülbekúszó dallamaira! A szintén súlyos Shadowland után a kimértebb, himnikus refrénnel aládúcolt Invictible tapos ránk és lapít rajzfilmfigurává, akár egy kedélyes úthenger. A cseppnyi lélegzetvétel után ismét felturbózzák magukat a skandik, s már teperünk is ezerrel a Revelation dallamhegyeinek szerpentinjén, a Never Die pedig folytatja ezt a fékevesztett száguldást. Az Underworld méltóságteljes elhömpölygése után ötödik fokozatba kapcsolunk a Vengeance-szel. Vérbő speed tétel, vaddisznómód megszólaltatva, mely után a Faceless God elfajzott gőzgépként zakatol tova. És így tovább, az utolsó gatyaszaggató riffekig... A magam részéről feltétel nélküli híve vagyok Jonny karcos-erőteljes hangjának. Ehhez a harapós, izmos muzsikához nem lírai tenorra van szükségünk.

Az album grafikája aprólékosan kidolgozott, szemet gyönyörködtetően szép - csakúgy, mint maga a CD korong. Napjainkban így kell festenie és megdörrennie egy power metal albumnak.