Hozzávalók: Frontiers, Erik Martensson, Ron Atkins. Recept: bízd rá az egészet Erikre! Fogyasztás: türelemmel. Elvileg örülnünk kellene, ha egy újabb lemezt látunk megjelenni, amelyen Martensson működik közre, feltéve, ha tisztában vagyunk vele és szeretjük az Eclipse nevű svéd csapat munkásságát. Azonban kissé árnyaltabb a kép, ha idevesszük: a gitáros-énekes fickó az utóbbi időben számos Frontiers kiadós anyagon is dolgozott dalszerzőként vagy producerként, netán dalszerző-producerként, és ezek egy része meglehetős iparosmunkának találtatott. A másik oldalról hallható még itt egy patinás múltú, sokat megtapasztalt zenész, a heavy metal/hard rock nagyon rutinos szereplője, Ron Atkins, aki a dán Pretty Maids hangja (torka, így szokás modorizálni, ugye). Tehát ő az énekes.
Nevezett urak közös gyermeke a Nordic Union, ahol már a név is önmagáért beszél, bár ez lehetne egy telefontársaság is akár. A Frontiers Records viszont számított rá, hogy a páros többet tesz majd le az asztalra amolyan rutinmunkánál, és bevallom, az előzetes dallamfoszlányok hallatán egyáltalán nem voltam elragadtatva, és különösebben nem is szándékoztam magam rávetni a lemezre. Később azért lepörgettem, talán kétszer is, és annyiban hagytam, hogy jó, jó, Martensson dallamai köszönnek vissza, csak smirglis hangon, és kész. Az autóban is elindítottam, ám valamiért nem bírtam rá odafigyelni, a napi teendők is túl könnyen tették fókuszomon kívülre, és ami nem megy, ne is erőltessük, hanyagoltam. Pár hete azonban valahogy pont ráakadtam ismét, és azt vettem észre, hogy ismerősek a melódiák, sőt, kellemesen ismerősek, csak másképp. Nem akarom túlagyalni a dolgot, fölösleges is a tudatalatti működését feszegetni, de azt kell mondjam, ezen az albumon épp annyira sejlenek fel az Eclipse megoldásai, hogy kellessék magukat, Atkins orgánuma pedig megfelelő mértékben távolít el Martensson igazi csapatától. Ebből aztán létrejön egy komfortos egyveleg, ami némi odafigyeléssel kellőképpen kibontja magát.
Nem tagadom, sosem hallgattam agyon a Pretty Maids lemezeit. A kötelező dalok, házislágerek persze megvoltak, de olyan régen, hogy foszlányok sem maradtak meg, hiszen a csapat hőskora a '80-as évek második felére tehető: akkoriban sajnos nem vettem fel a polcomra őket, és különösebb erőfeszítéseket utólag sem tettem velük kapcsolatban. Ilyen elő(ít)élettel ment tehát le a korong a lejátszóban, de egyáltalán nem bánom, hogy adtam neki újabb esélyt. Jópár meghallgatás után sem tudnám megmondani, melyik szám a legkiemelkedőbb, mert egyenletesen jó színvonalon teljesít a lemez. Semmilyen nagy megváltást nem lehet várni a daloktól, mint csak igényes szórakoztatást, de lehet: sokan vannak vele úgy, hogy ennél nem is kell több. Valószínűleg az adott hangulattól függ, hogy a táncosabb ütemű Falling vagy a szívbemarkolóbb Every Heartbeat mozgatja meg a hallgatót. Nekem ebben a pillanatban a The Other Side adja a legtöbbet kedvcsinálóként, egy lendületes, döngölősebb szám egyszerűbb kivitelű szólóval: ezt maga a producer-mindenes Erik játssza, nehogy már kimaradjon valamilyen részfeladatból.
Ronnie melódiái fogósak, nem csak a kórusokban, hanem a verzéknél is. Egyáltalán nem tolják ezt direktben, és ez a formáció egyik legfőbb erénye: laza, magától értetődő harmóniák és dallamok sorakoznak a szerzeményekben, nem érződik erőlködés. A zenei keresztmetszetről általában is elmondható, hogy a számok inkább Martensson kézjegyét viselik magukon, mintsem Ronnie-ét, finoman feljátszott harmóniákkal, nagyívű refrénekkel operálnak. Nagyon sokat amúgy sem bízott a véletlenre a szőke szerző, az Eclipse felállásából igazolt Magnus Ulfstedt felelt a precíz ütemekért a dobok mögött, és bizonyos szólókat is csapatbéli társa, Magnus Henriksson játszott fel. A fent említett görcsmentességgel szemben a dalok felépítése eléggé uniformizált, sok hasonló zenei momentum bukkan fel a hallgatás közben, amiből nehéz úgy kikeveredni, hogy adjon egy „na igen, erre vártam!"-érzést. Vehetném védelmembe a zenészeket, hogy hát ez az ő stílusuk, ilyen a martenssoni világ, és igaz is lenne, ám az anyacég – tehát a Frontiers – politikáját ismerve pontosan kiszámíthatták, miről szól a megrendelés, és elég csak annyit mondani még, hogy az „executive producer" nem más, mint Serafino Perugino. A tulaj.
Arra tippelek, hogy ez a produkció élőben mutatná meg magát igazából, mert azért magabiztos a zenei kivitelezés, nem kezdő arcokról beszélünk. Ugyanakkor a nemrég lezajlott Frontiers Fesztivál látogatottsága (megközelítőleg 1000+ fő) sajnálatos módon nem igazolja a hasonló zenekarok élőben való ténykedését, létjogosultságát. Kikapcsolódásnak, kis odafigyeléssel szórakozásnak viszont tökéletes a műsor, ettől rosszabb iparosmunkát nem kívánnék sosem.
Hozzászólások