Aki az elmúlt két és fél órában nem lelt volna új talján bandára, annak itt van egy. A bazseválás ötlete a gitáros Pier Gonellától származik, aki már évek óta mocorog, de csupán mostanra tudott összebarkácsolni egy épkézláb csapatot maga köré. A fickó szoros összefonódásban áll a Labyrinth zenekarral - olyannyira, hogy el is szegődött hozzájuk pengetni. Cserébe ehhez az opuszhoz Rob Tiranti járult hozzá vendéghangilag.
De vessünk fület erre a bemutatkozó albumra. Melodikus. Többnyire gyors. És eléggé nyilvánvaló, hogy egy villámkezű gitáros irányítja. Valaki, aki hallotta már egy Malmsteen nevű kollégáját játszani... Szerintem ebből már mindenki sejtheti, nagyjából mire számíthat. Az énekes Carlo Faraci állítólag más stílusból igazolt át, de erőfeszegetés nélkül megállja a helyét.
A szorgosan trappoló anyag békés egykedvűséggel hallgatható, egészen a Falling Star című förmedvényig, amelyet üdvös átugrani - vagy ha nem sikerült, hát gyorsan elfeledni. A balladaként felvonuló Try Again épp oly jellegtelen, mint lihegve loholó társai.
Bevallom, nem tudok mit kezdeni az efféle gitárhősökre épülő albumokkal. Nagyjából semmitmondó, szamárszürke nóták, megszakítva rövidebb-hosszabb húrtépkedésekkel, cizellált szólómizériákkal. Végső csapást mér ránk a borító, amely szép akart lenni, de nem sikerült neki. Még ez se jött össze. Engem sajna nem hat meg. Nem hét meg. Nem nyolc meg.
