Shock!

A hazai színtér régi siráma, hogy nincsenek itthon jó rock-, pláne metalénekesek. És persze amikor ez a megállapítás időnként cáfolatot nyer, mindig a „kivétel erősíti a szabályt"-elv szerint legyint az ember. Persze valóban nem vagyunk akkora énekes-nagyhatalom, mint az Egyesült Államok, Anglia, Svéd- vagy Németország, de mondjuk Franciaországhoz vagy a hozzánk méretben leginkább hasonlítható Ausztriához képest azért nem állunk annyira rosszul. Zenekar (kereslet) persze még mindig jóval több, de hát ez van: „járni jár, csak nem jut" – mármint jó énekes (kínálat). Nem véletlen, hogy ha valaki egyszer valahol beválik, könnyen felbukkanhat később máshol is, és persze nyilván nem ritka az sem, ha egyszerre több helyen süvít egy-egy erősebb hangú kolléga.

Az Omen – pár apróbb buktatótól eltekintve – ezen a téren nagyjából szerencsésnek mondhatta magát pályafutása során, és Koroknai Árpád kissé meglepő távozása után is meg tudtak csípni egy jó hangot, amely egyrészt nagyon más is, mint az eddigiek, másrészt tökéletesen is illik a már ismert zenei világhoz. Molnár „Stula" Péter jól működött a Mobilmániában is, öblös, szépen kiereszthető orgánuma remekül passzolt a hammondos magyarockhoz, de power metalhoz sem utolsó. Bár utóbbihoz elsőre inkább a magasabb, sikolyokat sem nélkülöző tónust társítaná az ember, mélyebb fekvésekkel is ütőképes lehet az efféle riffközpontú zene, gondoljunk csak a Mystic Prophecy-s R.D. Liapakisra vagy a Firewind első énekesére, Stephan Frederickre. E párhuzamok is jó ajánlólevéllel szolgálnak, és hát Zeffer András is alaposan odafigyel a képességekre, amikor vért frissít a zenekarában, szóval amiatt nem aggódtam, hogy esetleg hallgathatatlan lesz az új Omen. Pláne, hogy Korival már bemutattak egy dalt korábban.

Elsőre viszont valahogy nem fogott meg a teljes anyag, egy tömény, dalok nélküli riffhegynek éreztem az egészet, és bevallom, az énektémák is kissé egysíkúnak tűntek. Tartottam tehát tőle, hogy hazánk talán legnagyobb Zakk Wylde-rajongójaként Nagyfi Laci kicsit túlságosan is átment Black Labelbe – szerencsére azonban több hallgatás azért árnyalta, egyszersmind letisztultabbá tette az összképet. Persze az indítás már az elején ütősnek bizonyult, a Most kezdődik rögtön tetszett, bírom az ilyen szaggatott zúzdákat, amiket például a Knock'N'Roll refrénjében is nyomnak – e kettő mindenképpen a legjobb dalok közé sorolandó. Aztán megbarátkoztam más témákkal is – leginkább a Szellempont riffjével, amely tényleg mesterien idézi meg a Mystic Prophecy-, Firewind-féle, európai „US" powert –, és főleg a lemez végi hármassal. Rendkívül rokonszenves ugyanis az Az lesz ami volt felturbózott '80-as évekbeli, kissé dokkenes riffelése, amelyhez a legfülbemászóbb refrén tartozik, míg az Élni jó talán a legomenesebb tétel az egész lemezen. Nehéz megmagyarázni, mi ennek az oka, hallani kell a nyitást, majd ahogy a verzékkel együtt halad a téma. Tényleg baromi jó, mint ahogy az ideális hosszúságú album lezárása is király a címadóval: itt végre kapunk egy kis lírát az elején, de aztán málházósan viszik tovább, és a szöveget is jobban eltalálták, mint a többi dalnál. Utóbbi téren érzek némi közhelyesedést, mintha Horváth Attila is kissé a saját paneleibe ragadt volna – persze omenesnek omenesek a veretes sorok ezúttal is, ez kétségtelen, és mindig is a banda mindenkori népszerűségének fontos pilléreit jelentették. Az én okoskodásom itt mit sem számít.

Kicsit továbbra is leragadva az „omenesség" kérdésénél, az előző két lemezt újrahallgatva rájöttem, hogy igazából mi hiányzik nekem innen most: a változatosság, értve ezalatt a gyorsabb tempókat, a thrashelősebb megoldásokat, a valódi lírai pillanatokat, illetve mindezek ötvözetét akár egy dalon belül is. Ez mind a Nomen Est Omennél, mind a Huszonöt évnél megvolt, amelyről amúgy utólag is sajnálom, hogy nem volt kapacitásunk írni, mert az életmű kiemelkedő darabja, és nagy kedvenccé érett az elmúlt pár évben. Ha ez a sokszínűség meglenne, akkor Stula is jobban kibontakozhatna, mert épp a külön méltatott címadó dalvégi sikolyában sejlik fel, hogy a komfortos középtartományokon kívül is tudna még jó dolgokat. Persze last minute csatlakozó lévén itt még nem vett részt a dalok kialakításában, úgyhogy remélem, leközelebb lesz lehetősége erre is, illetve igyekszem majd élőben is elcsípni a bandát, hogy halljam vele a régi nótákat. És persze az újakat, amelyek közül remélem, éppen a konkrétan megemlítettek kerülnek majd be a műsorba, de a kevésbé erősnek tűnőket is szívesen hallom majd, hátha koncerten jobban működnek majd azok is. A fentiek alapján remélem azt is, hogy senkinek nem jut eszébe az énekescserét okolni amiatt, ha esetleg kevésbé tetszik neki az új Omen, mert összességében ez még mindig olyan heavy metal, amiből itthon nemhogy sok nincsen, de igazából másik sem.

(És amúgy, ha már ennyire rövid a lemez, érdemes lett volna a végére pakolni a címadó koris verzióját, illetve bármi egyebet, amit még befejezett vele a csapat – már amennyiben nem más tervek vannak ezekkel a dalokkal.)