Shock!

Lemezkritikailag eddig elment a radarunk alatt a Once Human, a viszonylag hosszadalmas, a világjárvány miatt ötévesre nyúlt szünet után kiadott harmadik soralbum kapcsán azonban határozottan érdemes visszaásni az előző kettőig. Nem véletlenül fogalmazok így: rendben volt a The Life I Remember és az Evolution is, ám a Scar Weaverre kristályosodott ki maradéktalanul a lényeg. Vagyis aki eddig nem ismerkedett meg a csapattal, itt a tökéletes alkalom. A mai dömpingben persze egyszerű elsiklani valami fölött, de ez a lemez maximális mértékben alkalmas rá, hogy ismertebbé tegye a zenekart.

Amennyiben nem ismerős a név, Logan Mader bandájáról beszélünk. A Machine Head első két klasszikus lemezén gitározó, majd egy rövid ideig a Soulfly sorait erősítő Logan az elmúlt bő húsz évben elsősorban stúdióguruként dolgozott, illetve Robb Flynnék is visszarángatták a Burn My Eyes lemez Budapestet is elért nosztalgiaturnéjára, a Once Human azonban tényleg a saját gyermeke. A csapat másik arca Lauren Hart énekesnő, a stílus pedig modern és brutál fémzene, tulajdonképpen nézőpont kérdése, pontosan melyik mesterséges skatulyába soroljuk. A groove metal megjelölés szerintem jól leírja a lényeget.

Ha most ebből, illetve Logan nevéből valami '95-ös, urbánus ízekkel átszőtt Pantera-kópiára asszociálsz, ne tedd, mert a Once Human sokkal korszerűbben dörren meg ennél, ugyanakkor kétségtelenül benne van az említett korszak érzésvilága is. Meg még sok minden egyéb: precíziós fémzene a Fear Factory vagy a Strapping Young Lad nyomdokain, némi földrengetően dohogó, pszichopata módon vicsorgó jelleg a nu metal fémesebb csapásirányáról, nem kevés megtekert, ha úgy tetszik, djentes ritmus a Meshuggah és követőinek nyomdokain. A megszólalás azonban maradéktalanul mai. Meg ha már itt tartunk, brutálisan tömény és erőteljes is, gyilkos gitár- és dobsounddal, de hát egy hétpróbás producer-hangmérnökkel a kormányrúdnál ez talán annyira nem meglepő...

A Once Human mostanra ért el oda, hogy ki merem jelenteni: elég jól felismerhetőek. A stílus egyik fő sarokkövét Logan masszásan tömény, tekintélyt parancsoló riffelése jelenti, amelyben kézzel foghatók a gitáros gyökerei, vagyis akadnak a korai Machine Headet idéző témák, sőt, még korábbra, a klasszikus thrash felé mutató húzások is, de összességében sikerült ezektől kellő távolságot tartani és markáns, saját arcot adni a sztorinak. Ebben persze a másik alappillér, Lauren is alapvető szerepet játszik. Az énekesnő a torokkínzó ordításokban erős frontcsajok sorát gyarapítja, viszont számos pályatársával ellentétben kimondottan magabiztos a tiszta dallamok terén is. Nem állítom, hogy akármelyik irányban párját ritkítóan karakteres torok lenne, viszont a sokszólamú, végig bátran, okosan kombinált durva és dallamos vokálmegoldások párosítása révén valahogy mégis annak tűnik – ezt nem tudom értelmesebben megfogalmazni, de ha belefülelsz pár dalba, szerintem érteni fogod, mire gondolok. És ami a legfontosabb, a Scar Weaver javát sikerült megtölteniük erőteljes, fülbe ragadó dalokkal.

A legnagyobb bomba persze a Deadlock, amelyben Robb Flynn énekel duettet Laurennel, és úgy összességében is perfekt modern metálsláger: igen, hallottunk már ilyen megközelítésű dalokat, viszont a gonoszul zsizsegve tekeredő riffek és a masszás groove-ok ellenállhatatlanok, a nóta húzása perfekt, a refrén pedig egyből a dobhártyára tapad. Határozottan jól mutatott volna mondjuk a legutóbbi Machine Headen is valamelyik értelmezhetetlen izé helyén... De nagyon meggyőző a címadó kimértebb, vonszolósabb, lánctalpas zúzdája, a Where The Bones Lie a maga igen zenei, tekervényes alapokra érkező dallamaival, vagy az Erasure nyomasztó, borult agressziója. A Deserted a kiváló melodikus énektémák miatt érdemel említést, az Only In Death zárás pedig komoran erőszakos, mégis emelkedett, méltóságteljes atmoszférájával teszi fel a pontot az i-re a fináléban. A Strapping Young Ladtől feldolgozott We Ride pedig a maga szikrázó-aprító thrash/groove-riffelésével szépen lebontja az épületet a hallgató körül.

Hangsúlyozom: az album tüskés, sötét, önmarcangoló hangulata és általános sűrűsége miatt nem könnyű hallgatnivaló, még a fentebb említett kiugró, fogós részek ellenére sem. Ugyanakkor ha rászánod az időt, meghálálja a törődést, mert zeneileg tényleg topra tett produkcióról beszélünk. Egyelőre nem érzek minden dalt egyformán erősnek, így nem merek kilencest adni, de egy plusz féllel jelzem: nem kizárt, hogy pár hét múlva már bánni fogom ezt, mint ahogy elég sanszosnak tartom, hogy az idei Top 20-as listámra is felfér majd a Scar Weaver. Tessék velük megismerkedni, kimondottan meggyőző album.