Shock!

Nem kell hozzá sok fantázia, hogy az ember kitalálja, hogy korai Black Sabbath riffel fog nyitni az Open Hand - elég csak rátekinteni a hippiszínű- és mintájú borítóra. A gyors kezdés (másfél perc) után le is állnak pihenni, nem bírta a tüdejük, kell a füstös lebegés már most.

Érdekes hatású lebegős zene, igaz a standard gitárhangzás itt is megbújik a háttérben, de ettől még jó ez. Plusz ütőhangszereket is elrejtettek a dalban, kicsit olyan, mint egy stoneresített Psychotic Waltz vagy Dead Soul Tribe. A lüktetés miatt csupán. A harmadik dal (Tough Girl) lendületes, modernebb téma. Annyira azért nem, hogy az adrenalin felbuzogott volna az ereimben. A negyedik meg úgy kezdődik, mintha koncertfelvétel lenne (közönségzajjal) aztán valami teljesen elborult világba visznek megint, de határozottan jól áll nekik ez a gomolygós témázgatás. Jók a vokáltémák, nem nyivákolós-szenvedős, mint sok más hasonló zenét játszó csapatnál, az hallatszik nagyon, hogy amerikaiak.

Már épp kezdett nagyon tetszeni a lemez, mikor az ötödik dal (Tough Guy) és lehűtötte a lelkesedésemet, ez úgy rágógumi, ahogy van. Kell a rádióknak is valami. Gyorsan tovább is tekertem, mert nem bírom elviselni a langyos puhaságot. Jól is tettem, utána megint a kis szenvedős világukba vittek vissza és igazából már nem lehet ráfogni erre a zenére sem azt, hogy stoner sem azt, hogy emo sem azt, hogy valami amcsi lightos cucc vagy indie, inkább mindennek a keveréke és még a Jane's Addiction-féle kategóriákon kívüli zenék íze is ott lenne bennük. Bár említett stílusok némelyikéből hiányzik a finom érzelem, inkább csak a feeling járja át őket, ebben a zenében meg van minden ilyesmi is.

Hallgatgatom közben, a nyolcas dal megint picit mást, a dobos többet dolgozik, az énektéma meg olyan pimasz, ráadásul tök észrevétlenül megy át a következő dalba, ami megint valami más, már meg se próbálom meghatározni, mert nem lehet. Mindenesetre az énekre rátettek egy kis effektet és hátratolták jól. És még mindig tetszik. Mi lesz ebből?... Jáj, az, hogy a tizedik dallal megint lehűtöttek, ez megint egy tinglitangli nullaság. Mondjuk utána meg kicsit bemetalosodik a gitár, mellette megmarad a pszichedelikusság a végén két dal erejéig, a második ilyen már nem tetszett.

A végére tartogatták az egyik nagy durranást, a 14-es dal egy tök átlagos hetvenes évekbeli riffeken alapuló stoner dal, és mégis vibrál, él minden pillanata, kifogástalan! Az énekdallam meg néha Maynardos ám, rájöttem közben, amit mi sem prezentál jobban, mint az utolsó dal, ami elég A Perfect Circle hatású. Azt kevéssé értem miért úgy van vége a dalnak, ahogy (elvágólag, hirtelen).

Talán egy-két dallal kevesebb több lett volna. A borító és a zenészek félrefésült frizurája ne ijesszen el senkit, nyugis, pihentető zenék kedvelői bátran szerezzék be. Amúgy meg most látom, hogy 2003-ban már jártak nálunk is.