Megmondom őszintén, nem könnyű egy olyan legendás énekes legújabb munkájáról bármit is írni, mint amilyen Geoff Tate, hiszen a Queensryche legutolsó tökéletesnek nevezhető lemeze, a Promised Land óta – néhány jobban sikerült pillanattól eltekintve – semmi kiemelkedőt nem mutatott fel a frontember. Én már a lassan húsz esztendeje megjelent, Hear In The Now Frontiertől kezdődően elvesztettem a fonalat, és az azóta megjelent, vele készült anyagokról is talán csak akkor lennék képes egy-egy dalt felidézni, ha hipnózis alá vetném magam. Ezek a lemezek az előzményekhez képest számomra még mindig totál egysíkúak, és csak ritkán hallok rajtuk olyan emlékezetes momentumokat, mint amilyenek korábban jellemezték a csapatot. A Dedicated To Chaos, de még inkább az új tagokat felvonultató, QR név alatt pofátlanul kiadott Frequency Unknown a korábbi nóták újravett, hamisan (!) felénekelt verzióival már egyenesen kritikán aluli produkció volt, és ezen a ponton majdhogynem végérvényesen ki is ábrándultam az énekesből.
Olyannyira, hogy a zenekar eredeti tagjaival lezavart pereskedés és bosszúhadjárat után már egyáltalán nem is voltam kíváncsi sem a szólólemezeire, sem pedig az Operation: Mindcrime nevezetű formációjának tavalyi, The Key albumára, amit aztán végül mégiscsak magamra erőltettem. S örömmel tapasztaltam, hogy – még ha messze nem is volt egy csúcskategóriás remekmű – azért tartalmazott néhány jól sikerült szerzeményt (Re-Inventing The Future, The Stranger, Burn) és ráadásul még gyönyörűen is szólt. Aztán egy évre rá, majdhogynem napra pontosan megérkezett a koncept-trilógia folytatása, amelyért sajnos már semennyire sem tudok lelkesedni. Biztos velem van a baj, vagy csak nem vagyok még elég öreg ehhez a fajta muzsikához, de az első ismerkedéskor például oly mértékben leamortizálódtam, hogy csak annyit bírtam magamban kinyögni: köszönöm szépen, de ebből az álmosító és vontatott valamiből még egyszer nem kérek! Persze nem én lennék, ha be is tartottam volna ezt, így aztán a Resurrectiont is szépen magamra erőszakoltam, sőt, próbáltam megszeretni is, de nem ment.
Tate hangszíne alapjáraton is tartalmaz egy nagy adag melankóliát és amikor ez a hang egy teljes lemezen keresztül, monoton zenei alapokkal társul, attól az ember természetéből adódóan hajlamos jó mélyen elszunyókálni. Hiába vannak itt a nagyszerű zenészek (Kelly Gray, John Moyer, Simon Wright satöbbi), még így is borzasztó nehéz hallgatnivaló a Resurrection. Valójában csak az anyag közepére beékelt, masszív középtempón menetelő Taking On The World pattintja fel először a végleg leragadni készülő, fáradt szempillákat, amelyben Blaze Bayley és Tim „Ripper" Owens is szerepet kapott (jól eltüntetve valahol a háttérben). Nem kevés I Don't Believe In Love-utánérzés is hallható egyébként ebben a tételben, a feszes basszusalapozástól kezdődően a tiszta hangszínű gitárbontásokig, ami kellemes színfolt, de semmi több. Aztán a folytatás ismét ellaposodik. A szigorúan induló A Smear Campaignt szintén belefojtják valami bárzenés, szaxofonos hangulatzenébe, azonban a végére ismét odarakják a metalt, amiből így egy abszolút se-füle, se-farka nóta kerekedik, amely szó szerint nem tart sehonnan sehová.
A fúvósok egyébként is elég nagy szerepet kaptak ezen az anyagon, amelyek köztudottan Geoff kedvenc hangszerei közé tartoznak, és természetesen ezek sűrű használata is csak fokozza a lemez búskomor hangulatát. Alapvetően nem is lenne ezzel baj, csak hát ezek a semmilyen dalok... Amit még kiemelnék, az a The Fight című szerzemény, amelyben főszereplőnk mély érzelmeket is magukban hordozó regiszterei akár még gyönyörűen ki is bontakozhattak volna – persze csak úgy, ha nem felejtették volna el kihasználni az autotune adta extra lehetőségeket. Így viszont jó pár hamis hang is becsúszott a középtartományban elénekelt verzék közé. A többi tétel pedig gyakorlatilag az énekes borongós világának nehezen befogadható, középszerű hangulatzenéje, és semmi meglepő nem lesz abban, ha az ember egy idő után gyorsan el is feledkezik róluk. Az előző, sokkal barátságosabb The Key legalább három ponttal jobban sikerült alkotás volt ennél, és annak ellenére, hogy a Resurrection is szépen szól, a trilógia gyengébben sikerült dalainak száma sajnos egyre nő, bármennyire is próbálja Tate megközelíteni a Promised Landen hallható, hasonlóan elégikus atmoszférát. A borzalmasan sikerült, összecsapott borítóról meg inkább jobb nem is beszélni.
Nem is maradt más hátra, mint az értékelés, amihez kénytelen voltam a pontozási rendszert „fellapozni", ami alapján itt tulajdonképpen egy átlag alatti, gyengébben sikerült, közepes teljesítményről beszélhetünk. A felfelé kerekítés is többnyire a felvezető single-ként is kiadott Taking On the World című dalocskának köszönhető, s attól függetlenül, hogy a kivitelezés és a megszólalás is pazar, már első hallásra is szinte előre borítékolható, hogy ezek a kompozíciók a büdös életben nem fognak olyan örökzöldekké nemesülni, mint a klasszikusok. Persze bolond, aki ezt még elvárja, de akkor sem értem, miként lehet ezeket a dalokat Operation: Mindcrime titulus alatt megjelentetni. (Ja, hogy ez egy jól csengő név?) Ez sokkal inkább egy búvalbélelt és kedélybeteg Geoff Tate-szólólemez. Reménykedjünk, hogy talán a trilógia harmadik részére tartogat még erős nótákat Geoff, mert ezt az anyagot tuti, hogy nem fogom még egyszer önszántamból elővenni. Ez így, ebben a formában most tényleg májndkrájm...
Hozzászólások