Bár az első OSI album alapos dicséretben részesült a Shock! hasábjain csaknem egy évtizeddel ezelőtt, a második és harmadik anyag méltatlanul mellőzött volt, pedig igencsak minőségi zenét rejtett mindkettő. Mondom ezt annak ellenére, hogy alapvetően nem vagyok oda az elektronikus zenékért, s Kevin Moore munkássága – bármennyire is rajongok a vele készült Dream Theater lemezekért – alapvetően hidegen hagy, hiába futottam több kört is az aktuális Chroma Key albumokkal, hátha megkedvelem.
Az a munkamódszer, ahogy Kevin Moore és Jim Matheos összehozzák az OSI anyagait, igen távol esik attól, amit hagyományos értelemben zenekari dalszerzésnek tekinthetünk. Bármelyik jazz zenész – de megkockáztatom, a rockzenészek nagy többsége is – sírva fakadna, ha gyakorlatilag a zenésztársakkal való találkozás teljes mellőzésével kellene a dalok komponálását és felvételét megoldani. Márpedig az OSI esetében ez a bevett eljárás: emailben küldözgetik egymásnak az ötleteket, mindketten otthon, házi stúdiójukban bütykölnek az anyagon, majd a dobokat egy másik kontinensen rögzíti Gavin Harrison, végül némi közös keverési munka után már kész is az újabb mű. Mára egyértelműen kiderült, hogy jól működik ez a módszer. A Fates Warning lemezeket is beleszámítva immár tizenöt éve dolgozik együtt a két muzsikus, és nyilvánvalóan félszavakból, pontosabban néhány hangból is értik egymás gondolatait. Bárhonnan is indul ki az adott téma, a másik szerző gond nélkül fonja azt tovább. Gondolom, a személyes ellentétek mellett ez a munkamódszer sem feküdt igazán Mike Portnoynak, aki pedig kevés emberrel nem tud (illetve nem akar) együtt dolgozni. Ezért az utolsó két lemezen már nem az örökmozgó ex-Dream dobos játéka hallható.
A 2010-11 során apránként összerakosgatott Fire Make Thunder teljesen logikus folytatása a három évvel ezelőtti Bloodnak, amit abszolút nem bánok, mert akkoriban hetekig bérelt helye volt a lejátszómban. Nehezen megragadható, komor hangulata teljesen intakt maradt az új albumon is, helyenként még egyes motívumok is visszaköszönnek. Az arányok most is hasonlóak, teljes a harmónia az elektronikus részek, különféle effektek, valamint a hagyományos rockos megközelítés (dobok és gitár) között. Ez a zene mindig is az érzésekről, különös hangzásokról, hangulatokról szólt, ezért nehéz magát a műfajt is bekategorizálni. Felmerült, hogy élőben is előadnák ezeket a dalokat, de a rengeteg kütyü, számtalan gitár és egyéb gép, amit a lemezen használnak, igencsak megnehezíti ezt a mutatványt. Szó se róla, érdekes volna látni a zenekart.
Nem érdemes nagy megfejtéseket keresni az album fura címével kapcsolatosan: Matheos beszámolója szerint nem jelent semmit (pusztán jól hangzik), ahogy maga a lemez sem épül valami átfogó koncepcióra. A Cold Call hátterében hallható szöveg például egy valós, 1971-ben elhangzott rádióadásból származik, amikor a magamfajta hatalmas Stargate SG-1 rajongók számára ismerősen csengő NORAD a Cheyenne hegységből tévedésből egy vészjelzést sugárzott, amit az indianai WOWO rádió kénytelen volt továbbítani. Nagy volt a megkönnyebbülés, amikor kiderült, hogy csak tévedésről volt szó. A dalba viszont mindez kizárólag azért került be, mert Moore szerint a sampler nagyon jól illett a zene hangulatához és ritmikájához. Ebben mondjuk egyetértünk.
Kevin Moore énekesként most sem akar többnek látszani, mint ami: saccra kábé féloktávnyi hangterjedelméből adódó korlátaival teljesen tisztában van, saját bevallása szerint azért nem hívtak ezúttal vendégénekest (pedig mennyire hátborzongató volt az előző korongon Mikael Åkerfeldt a Stockholm című szerzeményben!), mert nem született olyan énektéma, amit ő ne tudott volna kiénekelni. Ennek ellenére az a kevés hangja, amit ráadásul a legtöbb esetben még agyon is effekteztek, kifejezetten kellemes tónusú, és persze abszolút átjön belőle az a fajta egyedi muzikalitás, ami mindig is jellemezte.
Mondanom sem kell, hogy azért számomra mégiscsak Matheos mázsás riffjei jelentik az album igazi vonzerejét. A Guardsban például olyan fifikás témák repkednek, amiket gond nélkül el tudnék képzelni a következő, remélhetőleg jövőre már tényleg megjelenő Fates Warning lemezen is. A kedvencem egyelőre az instrumentális Enemy Prayer, aminek megírásába kivételesen Gavin Harrison is belefolyt, és ez tisztán hallatszik is rajta. A legszebb szerzemény pedig egyértelműen a Wind Won't Howl, amely egy kicsit masszívabb gitárokkal, ne adj' isten egy jól eltalált gitárszólóval igazi rockballada is lehetett volna, így viszont tökéletesen illeszkedik a lemez komor, gépies hangulatába. A Blooddal ellentétben – ahol szerintem az igazi csúcspont a lemez végén érkezik el a már említett Stockholm / Blood kettőssel – ezúttal a lemez utolsó két száma kevésbé sikerült ütősre, talán egy kicsit túl is nyújtották őket.
Aki szerette az eddigi OSI lemezeket, különösen a Bloodot, az garantáltan erre is gyorsan rá fog kattanni. Aki pedig csak a következő Fates Warning anyag megjelenéséig szeretné néhány zseniális Matheos riff segítségével kibekkelni, annak is érdemes egy kísérletet tennie a Fire Make Thunderrel. Ez az album - ahogy a tavalyi Arch / Matheos is - egyértelműen mutatja, nem az ötlethiány az oka, hogy a Fates Warning az elmúlt nyolc évben hibernálta magát. A Blood egy fokkal jobban tetszett, de egy korrekt nyolcast így is bőven megérdemel.
