Shock!

Trendek jönnek, trendek mennek, meghal a rock, halott a metál, elmúlnak a buta zenék... Stabil bankok rogyadoznak, járványok indulnak be és tűnnek el, az Overkill pedig létezik, és túlél mindent. Túlélni többféleképp lehet. Alkalmazkodással, szokások feladásával, tanulással, vagy új trendek beindításával, új erőforrások bevonásával. Száz másik út is van. Az Overkill az önazonosságot és a hitelességet választotta. Például amikor úgy tűnt, végleg leáldozott a thrashnek, világra szabadították a The Killing Kindot, egyúttal egyértelműsítették, milyen válaszokat adnak a változó zenei közeg által felmerülő kérdésekre. Vagy amikor a régebbi zenekarok fokozatosan átállnak a lassabb, kereskedelmi változásokra reagáló dal- és lemezkiadási stratégiára, az Overkill évente-kétévente összerak egy nagylemezt.

Egy-egy tagcsere képes visszavetni egy bandát, van, hogy végleg kiveszi a lendület az adott zenekarból, az Overkill magja, D. D. Verni és Bobby „Blitz″ Ellsworth mindig megtalálja, kik tudják szinten tartani az energiákat, vagy még nagyobb lendületet is tenni a csapatba. Az meg már szinte parodisztikus, amilyennek Blitz tűnik: egy agyvérzést jóformán kialszik, egy bőrrákot leppatint magáról, és ugyanolyan erővel acsarkodik a színpadon, mint 1986-ban. Na igen, életmód, gének, hit és akarat, ezek mind támogatják a célt, ám az a kitartás minimum lenyűgöző, amivel az Overkill tagsága űzi ezt az ipart.

Többnyire azért szerettem volna én ismertetni a New Jersey-i alakulat 2023-as produkcióját, mert kíváncsi voltam, mit tud kiváltani bennem ez a stílusú zene manapság, és így talán azoknak is mond valamit, akik alapvetően nem ezt a fajta muzsikát fogyasztják. A fentiek ugyanis azt is magukban foglalják, hogy a túlélés és megküzdés során megcsontosodó keretek esetleg unalmassá, érdektelenné teszik a műsort, és már csak a fogyasztás kedvéért fogyasztjuk, nem az élvezetért. Kár lenne ugyanis tagadni, hogy a felsorolt, nagyon jelentős érdemek mellett az Overkill nehezen mondható teljes egészében érdekesnek, vagy mondjuk úgy, folyamatosan váratlant, meglepőt húzó alakulatnak, ha csak a zenét vesszük alapul. Bőven kell hozzá körítés, kell hozzá az, hogy milyen közegben hallgatjuk, mire adjuk válaszként, milyen a közérzetünk, milyen a pillanatnyi hangulatunk. Ebben a tekintetben viszont a csapat bármikor képes arra, hogy felállítson a tespedtségből, felébresszen az unalomból, vagy lekeverjen néhány masszív maflást, ha nagyon elkalandozna a figyelmed. Az Elimination fejletépő tempója a kiadós fröcsögéssel, az Ironbound lerohanása vagy a Bring Me The Night fékevesztett száguldása szinte bármelyik pillanatban képes kijózanítani.

A Scorchedon aránylag visszafogottabb a sebesség, ugyanakkor szinte végig masszív, Overkill-mércével mérve változatos a felhozatal. Már a címadó tételről is meg tudod mondani, milyen alomból született, és hozza azokat a jegyeket, amik csak ennek a bandának a sajátjai. Gond nélkül gyalulja le a hajunkat a vezérmotívumos riff, majd hirtelen belekerülünk a cséphadarásba, ahonnan egy lassú dagonyába esünk, és mégis lehet tudni, hol tartunk. Blitz rettentő sajátos orgánuma valószínűleg nem szorul nagymértékű hangmesteri munkára, a mai napig megvan benne az erő, akár középfekvésben károg, akár a magasabb tartományokban süvölt. A dalokat maguk a tulajdonosok jegyzik, a frontember és a basszer. A zene inkább a kis rockabillys Vernitől jön, a szövegek pedig a bokszoló-kőműves outfitet magas színvolnalon hozó Bobbytúl. Mint említettem, nagyon nagy meglepetés senkit nem fog érni.

A Goin' Home hagyományőrzőbb motívumokat is használ, de csak emlékeztetőnek, mert amúgy ugyanaz a mocsok, megszaggatott, gyomorszájrugdaló thrash, mint az elmúlt pár évtizedben, ám valahogy mindig van egy-két taktus, amiről be fog ugrani valamelyik korábbi fejezet – jelen esetben épp az Under The Influence vagy az I Hear Black viszonylagos hömpölygése, amikor a Wicked Place-hez érsz. Az Overkill szexi. Mindig is volt bennük egy elég rock'n'rollos felhang, ami minden lemezükön tetten érhető volt, és ez valószínűleg D.D. mellékállásos zenei vonzódásából fakad, hallgassátok meg a D.D. And The Cadillac Band lemezét, érteni fogjátok, miről van szó. A Bag O' Bones is ilyen boogie-hangulatú szám, de az előbbi Wickedben is van egy jókora shuffle lendület, amitől már-már táncra perdülhetnénk.

Bobby Gustafson távozása óta rengetegen megfordultak a csapatban. Valahogy az volt a benyomásom, hogy sűrűn adogatták egymásnak a kilincset a zenészek, de kevés kivételtől eltekintve azért öt évet majd' mindenki kihúzott itt, a gitárosi szerepek mostani betöltői – Dave Linsk szólista és Derek Tailer ritmista – pedig már több mint két évtizede tolják a banda szekerét. Állandóság, ugye. Az egyik legnagyobb sajnálatom egyúttal épp Linsk: legyen bármennyire biztos keze, szólói annyira iparosmunkák, hogy a számokat többszöri, szándékoltan szólókra összpontosító figyelemmel meghallgatva sem vagyok képes felidézni két futamnál többet tőle. Valószínűleg ez az én hibám, mindenesetre húsz év terméséből kizárt, hogy ne legyen legalább egy emlékezetes villantás, márpedig nekem nem ugrik be semmi. Az „új" gyerek, Jason Bittner megbízhatóan kalapál továbbra is, a kis olasz pedig ugyanolyan kérlelhetetlenül éles hangzással pengeti a basszust, mint megszokhattuk. Blitz a Feverben kiélhette magát, nagyobb teret adhatott smirglis hangjának, mert a némileg elszállós alaptéma megengedi. Ez a tétel egyben a legmálházósabb darab az albumon, de amúgy egy ideig kerestem, ómilyen megsúlyosított feldolgozás lehet, mert bőven úgy hangzik, mintha eredetileg valami könnyed nóta lenne, de mire rájövök, hogy teljes egészében sajátjuk, a Harder They Fall kőkeményen hátba rúg, teli talppal.

Az Overkill ezúttal is tarol. Talán a legkiválóbb módon az Ironbound óta. Direkt ki is próbáltam, az Ironbound – Bring Me The Night atomtöltet után elindítva is sodor. Egészen jól is szól, a súlyos zenékben utazó Colin Richardson és hangmérnöke, Chris Clancy remekelt. Négy év telt el legutóbbi kiadványuk, a The Wings Of War megjelenése óta, és lehet, ez az overkilli léptékkel mérve végtelenségnek tűnő időtáv is jót tett nekik, még akkor is, ha a covid miatt csúszott majdnem két évet a Scorched. A borító is egész menő minden borzasztó klisétől eltekintve, de jól áll nekik. Travis Smith alkotta (lásd még kismillió Megadeth-grafika, Overkill-, Nevermore-, sok-sok metálborító).

Azt kell mondjam, a Scorched a saját műfajukon belül mestermunka. Lehet, ez is egy AI-teremtmény, mint ahogy azt az új Metallicánál is pedzegettük, de ha így is van, soha rosszabbat. Modor-lábjegyzet: leírni is meredek, de huszadik albumként, indulásuk után negyvenhárom (!) évvel nem tudom, mit szednek, de satöbbi.

A pontszám talán túlzónak tűnik, ugyanakkor az Overkill naprendszerén belül korántsem az.