Kamaszkoromban sokat ökörködtünk, hogy ki melyik menő rockzenész szeretne lenni. Aztán mivel mindenki Bon Jovit, Slasht vagy Hetfieldet mondta, én próbáltam valami kevésbé ismert, de totál extrém-őrült arcot kitalálni magamnak és jót rötyögtem, mikor senki sem tudta, hogy ki pl. Tim Skold meg Kory Clarke. Aztán 93-ban megláttam egy Vai klipet és rájöttem, hogy az ott reflektorfénybe került Devin Townsend a legvagányabb arc a szakmában. És - ha szabad megjegyeznem - ezt asszem, azóta be is bizonyította...
megjelenés:
2005 |
kiadó:
Stockholm / Universal / Focusion Promotion |
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Úgy látszik, hogy a Hypocrisy-ből ismert Peter Tägtgren szintén így járt, és néha máig szeretne Devin bőrébe bújni, hiszen másik bandájának, a Painnek új lemeze úgy indul, hogy első másfél perc szinte kísértetiesen a kanadai alien-fej munkásságát idézi. Az effektezett bevezetőre bezúduló zakatoló riffek és a hadarós, néha süvöltős verze-ének egymásutánja igencsak Devin dalírói kelléktárára hajaz. Nem mondom, hogy ez akkora negatívum, de felvontam szemöldökömet. Viszont korai lenne ez alapján a Paint Townsend-kópiaként megbélyegezni, mert ha ugyanazokon a vizeken is, de más irányba evez a két agytröszt, főleg, ha a Strapping Young Lad organikusan apokaliptikus hangulatú lemezeit állítjuk szembe a tägtgreni életmű új gyöngyszemének slágeres indusztrializmusával.
Peter a Dancing With The Dead albumon eléggé egyértelmű 12 dalt rak elénk, nincs nagy elszállás, fölös művészkedés, a hagyományos dalstruktúra kereteit ritkán feszegetik a 4 perc körüli nóták. A hangzás nagyon direkt, a mélyen dohogó gitárriffek irtózatosan harapnak és szerencsére nincsenek klinikaira polírozva. Az ipari hatást erősítik a csont-egyszerű, sokszor Rammsteinosan menetelő, (néha meg majdnem diszkós) gépi dobtémák, a pulzáló szintik és effektek. Az ének pedig nem ritkán beszédszerű, máskor meg a mérges szövegköpés, a visszhangos-kiabálós dallamok és a billentyűkbe burkolt csordavokál között váltogat.
A második Same Old Songra készült klip, nem hiába, hisz ez a nóta abszolút dark-industrial-metal slágernek íródott. Érdekes módon a versszak hasonlít egy Ozmozis-os Ozzy dalra, de a táncolható, szintetizátor-dallammal fémjelzett refrén totális VIVA-pop téma, főleg, hogy a végén meg is emelik egy hanggal, ahogy azt a "nagyok" (pl. Modern Talking, hehe) szokták. De szerencsére nem erőltetik túl az efféle szájbarágós dallamokat. A jellegzetesen megeffektezett vontatottabb énekszólamokban különben ráismerni a Hypocrisy dallamosabb témáinak hangulatára. A sok gépi rásegítés ellenére a végeredmény a gitároknak köszönhetően kellően metalos, a kezdő Don't Count Me Out zárása és a Nothing alapriffje pl. igencsak konkrét momentumok, a My Misery pedig az a nóta, ahol érzésem szerint legjobban eltalálták saját irányukat. De a nagy pofon az A Good Day To Die-nál jön: páratlan kezdőriff, sikító effekt, SYL-es hadarás, dühkitörés, kissé Faith No More-os refrén, aztán még egy blastbeat is befigyel. Ha csak egy dalba akarnál belehallgatni, ezt ajánlanám.
A Tear It Up a Korn ugróiskolás nótájának kísérteties szintihangját úsztatja egy üvöltős refrénbe, itt még trance-technos középrész is van egy kicsi, de szerencsére óvatosan adagolják. A cseppet gagyi Bye/Die punkos riffet rak a gépi alapokra, a The Third Wave című záró nóta pedig politizálós utópisztikus-technokrata szövegével segít rá a Rammstein-feelingre, szerencsére - természetesen - angol nyelven. A különböző hangulatok ellenére a lemez egységes, és tényleg érdemes ismerkedni vele, mert harmadikra már mindegyik refrént fennhangon lehet dúdolni a néha fura orrhangon kántáló Peterrel, aki a korrekt, sokszínű énekteljesítmény miatt simán kiérdemli a "Strapping Old Lad" címet, hehe. Házibulikon, vegyes társaság esetén is beválhat, különösebb fájdalomérzet nélkül. A kockázatokról és mellékhatásokról ne engem kérdezzetek.
Hozzászólások