Shock!

Nyílegyenesen halad tovább az új albumon az Ire és a Reverence útján a Parkway Drive, nekem pedig több okból is kedvemre való ez az egész. Egyrészt az ausztrálok a kezdeti idők meglehetősen paneles metalcore-jából az elmúlt pár albummal kialakították a maguk saját, azonnal felismerhető stílusát – ennek első számú katalizátora természetesen az Atlas lemez Wild Eyes dalának elképesztő sikere volt –, másrészt ez a fajta dallamos, nyíltan arénarockos vonal még mindig számos irányba rejt zeneileg fejlődési-mozgási lehetőségeket. Ha azt is hozzávesszük ehhez, micsoda úthengerszerű koncertbandáról beszélünk, könnyen belátható: a fentiek eredőjeként bőven nőhet még a jelenleginél is nagyobbra a Parkway Drive.

Valamiféle üvegplafon persze lesz majd a csapat feje fölött, amibe óhatatlanul beleütköznek, méghozzá érzésem szerint elsősorban Winston McCall nyilvánvaló énekesi korlátai miatt. Pedig érezhetően még inkább rágyúrtak, hogy a baromi fogós, dallamos zenei alapok mellé fokozatosan felfejlesszék a vokálmegoldásokat is, olyannyira, hogy a Darker Still talán ebben hozza a leginkább tapintható előremozdulást a Reverence-hez képest. Winston barátunk ugyanakkor annál sokkal melodikusabb már nem tud lenni, mint amit a nyitó Ground Zeróban, a Like Napalmban, a The Greatest Fearben, a lassú címadóban, az Imperial Hereticben vagy a Land Of The Lostban produkál, mert egyszerűen nincs klasszikus énekhangja, hiába támogatják végig roppant okos, rafkósan kidolgozott vokálokkal és a hangszeres megoldásokkal. Így aztán az ének morózusabb volta miatt a plázákban meg Sebestyén Balázsnál sosem szól majd Parkway Drive, ugyanakkor mindig megmaradhat egyfajta karcosabb él a muzsikájukban emiatt.

Mindez persze relatív, mert – akárcsak az előző két lemezen – a Darker Stillen is már-már nonszensz módon fülbemászó dalok sorjáznak szoros egymásutánban. A '80-as években nem ritkán pop metalként emlegették a Def Leppardot és társait – nos, ennek mintájára a mai Parkway Drive simán lehetne popmetalcore, annyira egyből agyba ülő, ragadós nótákat írtak megint. Nyilvánvalóan szem előtt tartották azt is, hogy egy csilivili melbourne-i arénában éppúgy a lehető leghatalmasabbat üssék, mint egy sörgőzös német fesztiválon vagy egy kisebb, intimebb amerikai klubban, szóval a hatás maximális. Mindig csak elnézően mosolygok magamban, amikor az old school puristák lebecsülik az ilyesmit, pedig tényleg jó értelemben slágeres, lekerekített dalokat írni külön tudomány, főleg, ha valaki emellett még kapaszkodik is a saját gyökereibe. Winstonéknak megint sikerült a dolog, én pedig milliószor többre becsülöm ezt, mintha most hirtelen visszakanyarodtak volna az atomjaira cincált, vérhányós-breakdownos vonalhoz. Amit most csinálnak, ebben a formában senki más nem csinálja a mai színtéren, tényleg, szó szerint bárhol hallgatsz bele a lemezbe, öt másodpercből egyből beazonosítható, hogy a Parkway Drive szól. Nem kis dolog ám ez...

Himnikus gitárdallamokban, bombasztikus, együtténekelhető refrénekben gazdag, ízig-vérig pozitív húzású, energiadús album tehát a Darker Still, és pár hallgatás után a dalok többsége felfedi saját karakterét. A legradikálisabb tétel mindenképp a már említett címadó lassú, ami kicsit morriconés fütyülésével és hosszú gitárszólójával egyértelmű formabontásnak minősül a bandánál. Ugyan McCall korlátai végig nagyon egyértelműek benne, a végére még így is olyan grandiózus ívet ír le, hogy kénytelen vagyok fejet hajtani előtte. A nem kicsit hip-hopos beütésű, szövegmondós If A God Can Bleed is jól színesíti a műsort, bár inkább csak amolyan hangulati átvezetésként funkcionál. A legütősebb majdani slágert egyelőre nem tudnám megnevezni, de ez is csak az album erejét bizonyítja. Az elsőként klipesített, húzós Glitch mellett most talán a Ground Zero áradó gitárharmóniákkal ellátott nyitása és a The Greatest Fear tűnik a legesélyesebbnek. Utóbbiban mintha a Panterával és a Metallicával jammelnének, hogy a refrénre még a Hammerfall is beugorjon (nem, nem elírtam, tényleg, hallgasd meg magad), és valami mocsok módon fogós a végeredmény, azzal együtt, hogy így is száz százalék Parkway Drive. Egyszer meghallod, és soha többé nem tudod kiverni a fejedből... Egyébként hagyományos gitárszólóból is több van, mint valaha, és hallhatóan igyekeztek ezen a téren is előrelépni. Nem Blessed By A Broken Heart-szintű virgamágia a dolog, az olyasmi nem is passzolna hozzájuk, de végig kellemes dolgokkal rukkolt elő Jeff Ling, ez nem kétséges. Aki pedig a durvább pillanatokat hiányolja, a Soul Bleach környékén keresgéljen, itt az Atlas előtti anyagok egyenesebb vonala köszön vissza.

Nem tudom egyelőre eldönteni, jobban tetszik-e ez a lemez a legutóbbinál, így a következetes pontozásra mindig oly kényesen figyelő kommentszekció kedvéért ugyanazt az értékelést kapja, mint a Reverence, a többi meg majd eldől hosszabb távon. Nálam továbbra is remekül működik ez az elegy, szórakoztat, kikapcsol és feltölt, szóval igencsak örülnék neki, ha azt a bizonyos covid miatt elmaradt arénás koncertet is sikerülne valamikor bepótolni.